14-15 éves korában az ember már nem gyerek, de még nem felnőtt, még nem aktív alakítója a történelemnek, de már nem is csak passzív bámészkodója. Én Horn Gyula országlása idején voltam ennyi idős. Amikor egy pufajkás volt a kormányfő, és államtitkár-helyettesig majd' mindenkinek ott lapult a fiókja alján a még kis sem hűlt MSZMP-tagkönyv. Amikor egymillió embert lökött a létminimum közelébe a Bokros-csomag, és fillérekért adtuk el a közműveket, és még annál is olcsóbban a határon túli magyarokat. Amikor épp eltűnőben volt minden, ami a rendszerválátban jó volt, de bebetonozódott minden, ami rossz. Szóval fontos idők voltak - de nagynak a legjobb indulattal se nevezhetők.
Németh Teréziának sokkal zordabb, ugyanakkor sokkal drámaibb kamaszkor jutott:
1956-ban volt 14 éves.
És éppen akkor kezdett el naplót vezetni, amikor elkezdtek forrni az egy évtizede a diktatúra és terror kuktafedője által lefojtott indulatok: '56 szeptemberében. Nem csak a nemzet, de Tercsi életében is új fejezet kezdett ekkor íródni: családjával Balatonfűzfőre költöztek, ő pedig gimnazista lett.
Napról napra követhetjük nyomon, hogyan lép be a történelem egy kamaszlány életébe, gondolataiban
hogyan kerülnek a tanulás, a pikkelő és jó fej tanárok, az osztályon belüli csúfolódások az örökbarátságok és örökharagok helyébe a hadijelentések, rádióbeszédek, röplapok és ENSZ-határozatok.
Hogyan rúgja rá az ajtót egy szerető családban felnőtt, élete legnagyobb traumájaként a költözést, az új környezetet és az érthetetlen matekfeladványokat megélő gimnazistára a szabadságharc felemelő, lelkesítő, ugyanakkor véres, rémisztő, majd a bukással egyre keserűbb valósága. És közben kiderül, hogy azok a hetek nem csak drámaiak, nagyszerűek és rettenetesek voltak - de borzasztóan izgalmasak is, pláne egy vidéki kamasz szemével.
A napló másik komoly értéke pedig éppen ez a vidékiség. Nem csak azt tudhatjuk meg, hogyan látta '56-ot egy 14 éves lány, de azt is, hogyan élte meg a vidék Magyarországa. Fűzfő elég nagy település ahhoz, hogy minden hír eljusson ide, de elég kicsi ahhoz, hogy késve, és sokszor torzítva. Így kerülhet feljegyzésre, hogy a a szovjet katonák tömegesen álltak át, "s követelték Magyar- illetve Oroszország felszabadítását",vagy, hogy Maléter Pált november 14-én "kiszabadították" fogságából.
A legérdekesebb, és egyben a legmegrázóbb ugyanakkor az, hogy a világpolitika számukra nehezen értelmezhető játszmáival és a kusza álhírekkel együtt is
mennyire kristálytisztán érezték ezek a szinte még gyerekemberek, hogy mi is a tétje ennek a küzdelemnek.
Tercsi a napokat október 23-tól piros-fehér-zöld, november 4-től fekete színű ceruzával húzza alá, bár ezt csak a "kedves naplónak" meri bevallani, társainak nem. Egyszerre megindító és megmosolyogtató, ahogy időnként összekapaszkodik a diktatúra elleni tiltakozás, és a kamaszos csíntevés. Február 23-án mindannyian fekete ruhában mentek iskolába, és az első óra elején a Munkás gyászindulót kezdték énekelni - csakhogy jelenidőbe átírva a múlt idejű szöveget.
"A zsarnokság dőzsöl és üli torát,
És százezrek vérével festeti bíborát,
De mind közelebbről, már harsan a jel:
Hogy rabságnak vége és a szabadság közel!"
A kötelezően énekeltetett kommunista dalt persze nem meri leállíttatni a tanár, így
a féktelen terror kellős közepén egy egész osztály feketében, vigyázzállásban énekelt a szabadságharc hőseinek emlékére.
Amikor karhatalmisták kutatják át az iskolát, a forradalom tiszteletére írt kis verseiket és írásaikat közösen égetik és siratják el. Azon a retenenetes télen egy egész nemzet állt akörül a kályha körül és siratta az eltiport szabadságát, széttépett álmait, elrabolt szabadságát, meggyalázott méltóságát. De, hiába dőzsölt és ülte torát a zsarnokság, a szabadságharc emlékét nem lehetett tűzre dobni. Tercsike titokban megfogadja naplójának és a hősöknek, hogy
"nem hiába haltatok meg! (...) Pihenjetek, nyugodjatok, álmodjatok! Mi őrizzük hős neveiteket."
És ebben az esküvésben osztozott vele sok százezer magyar kiskamasz.
Ők lettek a következő, hallgatásba burkolózó évtized névtelen, titkos hősei.
Akik nem hagyták feledésbe merülni az elesett harcosok, a meggyilkolt mártírok, és meghurcolt bebörtönzöttek emlékét. Ez a kis kötet nem csak bájos, érdekes és torokszorító kordokumentum, de tisztelgés is azok előtt, akik harminchárom mázsás súlyú esztendőn át rejtegették pincékben és padlásokon az újságokat, röplapokat, naplókat. Ők mentették át a 21. századba a szabadságharc üzenetét, s épp ideje már, hogy a forradalom tevőleges résztvevői mellett ők is elfoglalják méltó helyüket a nemzeti emlékezetben.
(Nem hiába haltatok meg! - Tercsi naplója 1956-ból, Székesfehérvár, 2017)