Németország 1945. május 8-án bekövetkezett kapitulációja után már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a vereség szélén álló Japán sem tarthat ki sokáig. Július 26-án az Egyesült Államok és több szövetségese a potsdami nyilatkozatban felszólította a japán fegyveres erőket a feltétel nélküli megadásra, ám ennek a szigetország kormánya nem tett eleget. Japán nagyon erős tradíciókkal rendelkező ország még mind a mai napig is. Hetven évvel ezelőtt pedig a megadás a legnagyobb szégyennek számított. A japánok fanatikus ellenállását az Egyesült Államok hadserege és haditengerészete ekkorra már megtapasztalhatta a csendes-óciáni szigetekért vívott csatákban.
Az atombomba 1945. július 26-án az Indianapolis cirkáló rakterében megérkezett Tinian szigetére, Harry Truman elnök pedig néhány nappal később engedélyezte annak bevetését Hirosima ellen.
1945. augusztus 6-án a hajnali órákban hét bombázó szállt fel Tinianról, végül csak egy B-29-es, a Paul Tibbets ezredes által parancsnokolt Enola Gay repült be Hirosima fölé, ahol aztán útjára engedte a Little Boy-t. Néhány perccel később a 15 ezer tonna TNT hatásával felérő atombomba 600 méteres magasságban működésbe lépett. A vakító villanás után a város gyakorlatilag megszűnt létezni. A detonáció akkora volt, hogy egy 1,2 kilométer sugarú körben mindent elpusztított. A robbanás pillanatában több tízezren haltak meg, az elkövetkező napokban és hetekben pedig mintegy 130 ezerre nőtt az áldozatok száma. De még hónapokkal, sőt évekkel később is sokan haltak bele a sugárzás következtében kialakult egyéb betegségekbe. Hirosima ugyan jelentős helyőrséggel is rendelkezett, az áldozatok többsége mégis ártatlan civil volt.
Az atombomba bevetését azóta is heves viták kísérik
Az atomfegyver bevetésének a támogatói elsősorban azzal érvelnek, hogy Japánt így lehetett a legkisebb véráldozattal térdre kényszeríteni. A szigetország elfoglalása egyes becslések szerint mintegy 250 ezer amerikai, és sokmillió japán életébe került volna. Ez akár még elfogadható indok is lehetne az atombomba bevetésére, de arra nincs azóta semmilyen racionális magyarázat, hogy miért kellett egy várost elpusztítani, miért nem egy katonai célpont ellen vetették be azt, ezzel figyelmeztetve Japánt. George C. Marshall tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke is ezt a megoldást támogatta, de a bomba bevetéséről nem ő, hanem a politikusok döntöttek.
Egy biztos, Harry Truman elnök minél hamarabb le akarta zárni a háborút. Lehetőleg, még a Szovjetunió Japán elleni hadba lépése előtt. Az atombomba bevetése továbbá egyértelműen jelezte az Egyesült Államok katonai fölényét az egész világnak beleértve Moszkvát is. Így maradt tehát Hirosima majd három nappal később Nagaszaki bombázása, néhány százezer japán civil élete ebben a játszmában csupán járulékos veszteségnek számított.
Az ellenzők között volt az egyik legismertebb magyar származású amerikai atomtudós is. Szilárd Leó így érvelt az atombomba városokra történő ledobása ellen:
"Ha a németek atombombát dobtak volna városokra, akkor azt háborús bűncselekménynek minősítenénk, a tetteseket Nürnbergben elítélnénk és felakasztanánk."
Közönséges bosszú?
Vae victis! „Jaj, a legyőzöttnek!”- mondja az ókori római közmondás. Ez tökéletesen igaz volt 1945-ben Japánra is. A szigetországot ugyanis katonailag már megtörték, azt tehettek velük, amit akartak. Tokiót és a nagyobb városok többségét ekkorra már porig bombázták, a császári légierő pedig semmit sem tehetett ez ellen. Sokan úgy vélik, hogy az atombomba bevetése csupán bosszú volt Pearl Harborért és az elszenvedett veszteségekért.
Soha nem bánta meg
Az Enola Gay parancsnoka Paul Tibbets soha nem bánta meg az atombomba ledobását, mert álláspontja szerint csupán katona volt, aki parancsot és hazafiúi kötelességét teljesítette. Tisztában volt azzal, hogy civilek ezreinek az életét is ki fogja oltani, de ez nem különösebben érdekelte, csupán a feladat végrehajtására koncentrált.
Paul Tibbets 2007. november 1-jén, 92 éves korában szívroham következtében az Ohio állambeli Colombusban hunyt el. Úgy rendelkezett, hogy hamvait a La Manche csatorna fölött szórják szét, nem kívánt sem sírhelyet sem díszes ceremóniát magának. Így akarta megakadályozni, hogy végső nyughelye az atombomba ellenzőinek zarándokhelyévé váljon.