„Hiúság szeretni azt, ami gyorsan elmúlik és nem sietni oda, ahol örökkétartó öröm vár reánk.”
(Kempis Tamás)
Kedves Judit!Nem tudom, emlékszel-e még, vagy 2-3 éve már annak, hogy egy nyár eleji napon hatodmagunkkal fagylaltozni ültünk be a Király utca egy cukrászdájába. A beszélgetés lassan a boldogság témája köré fonódott, és nagy lelkesen osztottuk meg egymással az ún. „boldogságról” alkotott elképzeléseinket két gombóc között. Én akkor azt mondtam, szerintem a boldogság valami nagy és kirobbanó dolog. Az öröm tetőfoka, ahol az ember szája fülig ér, legszívesebben levegőt sem venne többé, felrugaszkodna a felhők közé, vagy éppenséggel szétrobbanna a túlcsorduló örömtől. Te pedig, hogy az igazi boldogság egyáltalán nem ilyen. Nem ujjongás. Hanem sokkal inkább egy megelégedettséggel és nyugodtsággal áll összefüggésben.
Örömmel jelentem: beláttam, igazad van.
Ez a világ az ember számára nagy boldogságokat okoz és ennek szükségszerűen velejáró ellenpárjaként mélységes szenvedéseket is. Hiszen aminek kezdete van, annak vége is lesz egyszer. És amennyiben az a boldogság valamelykor kezdetét vette, valami kiváltotta, annyiban el is fog múlni, és a hiánya szenvedést hoz magával. De az a boldogság, amelyről te beszéltél – ebben a viszonylatban nevezzük inkább az alkalmasabb megjelölés és a jelenségek különválasztása érdekében „derű”-nek – nem múló, külső körülményekből keletkezik. Hanem belülről fakad. És csak belülről fakadhat. Ez a derű valóban egyfajta megelégedettség minden adódó élethelyzetben. Megelégedés azzal, amink van. Megelégedés a pillanattal, sem a múlt keserves és nosztalgikus siratása, sem a jövő eszeveszett hajszolása.
Érzelmileg ennél természetesen jóval nagyobb, mintegy önkívületi boldogságokat él és élhet meg az ember. De a derű mégis sokkal értékesebb. Hogy miért? Mert változatlan. Nem csalfa, illúziókkal terhelt szalmabáb, mely egy pillanat alatt elég, és semmivé foszlik az élet folyton pusztító tüzében. Hanem hosszan fenntartható. Ez az a derű tehát, amelyet az embernek meg kell céloznia életében. A valódi boldogságnak ez az állapota például egyáltalán nem feltétlenül jár együtt mosolygással. Ekkor sokkal inkább belül élünk. És igazán a szívünk mélyén, legbelül élünk meg egy tiszta, fényszerű „üresség”-et. Nem a csapdosó villámokhoz hasonlítható örömujjongást, hanem a derült égre jellemző, tiszta megzavarhatatlanságot. Belső, nyugodt öröm a világot jelentő semmi szirtfokán állva. Ez az a boldogság, amire a „boldog”-gá avatottak neve utal. Lét Istenhez közel. Derűvel figyelni a hömpölygő, soha meg nem álló, ködös hétköznapi világot. Felette állni az eseményeknek és mégis bennük élni. Megemelkedetten, de nem elszakadtan létezni a világban. Nem engedni a lerántó erőknek, hisz a derű felett nem is lehet hatalmuk. Az nem keletkezett soha. Mindig ott volt, van és lesz az élet mélyén mint forrás. Az élet forrása. Csak meg kell találnunk, és ott időznünk, nézve a csörgedező életet. Oda kell hát költöznünk a forráshoz!
Ezekre a megállapításokra jutottam, kedves Judit. Remélem, kedvedre, és esetleg hasznodra is lesznek neked is, ilyen formában immár visszahallva. Kiváltképp, hogy éppen most lettél feleséggé. Amely az egyik legjobb élethelyzetnek mutatkozik a valódi derű megtalálására. Mint azt Aranyszájú Szent János mondja: „a keresztény házasság […] ténylegesen Isten országának misztériuma, amely az örök örömbe és az örök szeretetbe vezeti az embert.”
Isten áldjon titeket!
Szeretettel,
Lotti