Lassan a kormányzati ciklus közepéhez közelítünk, ami apropót teremt az értékelésre, különösen így, a magyar politika évkönyvében egyet lapozva, a 2016-os esztendő kihívásait tanulmányozva. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének működéséről immár látlelet adható, s az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásainak tükrében az is kijelenthető, hogy a centrális erőtér egyelőre töretlen. Ez utóbbi eredmény nyilván elégedettséggel tölti el a Fideszt, ugyanakkor, amelyik szereplő hosszú távú stratégiában gondolkodik, annak nem elegendő a pillanatot uralnia a közéleti diskurzusokon keresztül, de víziót, társadalmi-politikai narratívát is kell nyújtania. A háromosztatú pártrendszer másik két tömbje, a Jobbik, valamint – „a másik sarokban” – a baloldali kispártok egyre inkább széttartó, mégis (versengő) együttműködésre kényszerülő konglomerátuma akkor lehet képes a győzelem esélyével birokra kelni a kormánypártokkal, ha az általuk kínált narratívát a társadalom átfogó valóságértelmezésként elfogadja.
A Jobbik második helye a pártok versenyében stabilizálódott, a nemzeti néppárt a programalkotás terén is élen jár. A Jobbik narratívája tehát az „elsődleges kihívó” narratívájaként is értelmezhető, amit ezúttal Vona Gábor Jobbik-elnök január 30-án elhangzott beszéde alapján elemzek.
A Jobbik elnöke, Vona Gábor egy „hídépítő” (a legtöbbször elhangzott kifejezés), néppárti, ideológiai pillérekre kevéssé építő narratívát vázol fel, ami a megosztott magyar társadalmat alkotó munkában egyesítené.
Vona beszédét a „lisszaboni úton járó”, beteg, megújulásra váró Európa víziójával kezdi, amit szerinte egy erős, szolidáris, a nemzetek sokszínűségére építő Európának kellene felváltania.
A jelenlegi intézményi bénultságot, vezetői alkalmatlanságot és cselekvésképtelenséget érő kritika találkozik itt a Nemzetek Európájának kívánalmával. „Európa” közösség, identitás, ugyanakkor nem determináció: a pártelnök hangsúlyozza, hogy ha Nyugat-Európa elbukik a jelenlegi krízishelyzetben (illetve az arra adott elégtelen, hibás válaszok nyomán), Kelet-Közép-Európának, s benne Magyarországnak akkor is talpon kell maradnia.
Az európai kitekintés után – ami nem függetleníthető a magyarországi helyzettől – a fókusz a belpolitikára, az országra helyeződik. A Jobbik elnöke a rendszerváltoztatást követő negyedszázad negatív példái helyett új mércét állítana a kormányzás számára, melyet a „jogi” és „gyakorlati” kormányzás lehetőségeire bontva vázol fel. Előbbire a 2018-as választásokat követően, kellő felhatalmazás birtokában vállalkozna Vona, utóbbihoz viszont már most hozzáfogna. A pártelnök szerint ez három területen igényel békés intervenciót a Jobbik részéről: 1.) Feloldani a társadalmi széttartást a belülről fakadó, a polgárok közé éket verő feszültségek kioltásával, a tartalmilag kiüresedett „baloldali-jobboldali” megosztottságon átívelő „hidak építésével” (ezek nem a pártokat, hanem a polgárokat egyesítenék). Vona Gábor szerint ehhez a tevékenységhez bátorság és „önmagunk legyőzése” kell, s a XX. század épp azért hozott vészterhes időket, kudarcokat a nemzet számára, mert nem mutatkozott szándék, akarat a „hidak építésére”. Vona interpretációjában a „XX. század pártjait” (Fidesz, MSZP és annak örökösei) a régi, megosztó logika vezérli, s épp ezért van szükség 2.) pontként „a politikai kultúra vészes elaljasodásának” megakadályozására, ami a közéletet eluraló gátlástalanság, és a pártpolitika logikája által motivált szellemi polgárháború elutasításáról szól. A nemzeti néppárt elnöke 3.) pontként a legégetőbb problémák megoldásában („korrupció, egészségügy, oktatás”) ígér aktív közreműködést, amit – a népszavazás eszközének ellehetetlenítése miatt – valódi nemzeti konzultáció útján (a Fideszt „saját fegyverével legyőzve”), a civil társadalom, a szakmai és érdekképviseleti szervezetek bevonásával érvényesítene.
Vona a jelenlegi hatalmat a „korrupció, arrogancia és hatalmi téboly” hármasával jellemzi, magát a rendszert pedig egy „új szocializmusként” írja le.
Ezzel állítja szembe a Jobbik vízióját: függőség és félelem helyett „Polgári Magyarország”, „mindenható állam” helyett „erős, gondoskodó, beavatkozó állam”, kiváltságos rétegek helyett széles, alulról felkarolt középosztály építése, „illiberális demokrácia” helyett „meritokratikus (érdemelvű) demokrácia” (ahol a nepotizmussal ellentétben a „tisztesség, a szorgalom és a munka” útján lehet érvényesülni).
A Jobbik elnöke „az emberi és közösségi szabadságjogokat” is védelmébe veszi a rendeleti kormányzást lehetővé tevő Fideszes alaptörvény-módosítási törekvéssel szemben, hangsúlyozva, hogy pártja a terrorizmus veszélye mellett a Fidesz „hatalmi tébolyától” is megvédené az embereket. A pártelnök cselekvési tervet is vázol a következő általános országgyűlési választásig hátralévő időszakra: 2016 a nemzeti konzultáció éve, 2017 a valódi programírás és a társadalmi erők összegyűjtésének éve, 2018 pedig a „valódi kormányzás kezdete” lesz. Vona Gábor záró gondolataiban előkerülnek a nemzeti szimbolika eszközei, a dicső történelmi múlt felidézése, valamint a küzdelemre buzdító, nemes indulatok építő energiává alakításának igénye.
Kovács János
(A szerző az Iránytű Intézet vezető elemzője)