A liberális Európa valódi üzenete

„Nem tudhatod, hogy te ilyen helyzetben hogyan viselkednél! Nem tudhatjuk, hogy az ’56-os menekültek hogyan viselkedtek.” Hangzik a válasz azok részéről, akik az emberiesség nevében elnézőek a tiszteletlen, az európai törvényeket semmibe vevő magatartási formával szemben a bevándorlók vonatkozásában. És itt az arányokon van a hangsúly. Az arányok kérdésén, amit a liberalizmus az egyenlőség nevében soha nem vesz figyelembe. A liberális felfogás ugyanis az, ha van egy tál cseresznye, s abban 10 szem egészséges és 80 szem rohadt, az egész tálat egészségesnek kell tekinteni. A liberális logika alapján ugyanis a 10 egészséges szem miatt nem nevezhetem romlottnak a tál cseresznyét. Ezen gondolkodás alapján jött létre a „politikai korrektség” fogalmi intézménye is. 

 

Mindezek ellenére nyilvánvaló: attól, hogy az egész tál cseresznyének az állagát nem merem néven nevezni, az még ugyanolyan marad. És paradox módon épp az egészséges gyümölcsszemek látják ennek a kárát. Miért? Mert a liberalizmus tilt mindennemű megkülönböztetést. Ezzel azonban pusztítja a természetes védekező reflexet is.

A migránsválság lényegében felnagyította azt a kérdést, amely eddig is jelen volt Európában: lehet-e különbséget tennünk ember és ember között. Külsődlegesen természetesen nem, a magatartás és viselkedés vonatkozásában azonban igen is kell. Sőt kötelesség. 

 

Nyilvánvaló, hogy itt nem bőrszín alapján való megkülönböztetésről van szó – amely szintre ezt a kérdést a liberalizmus mindig lerántja.

 

A kérdés, amiről itt szó van: az emberiesség nevében utat engedhetünk-e az embertelenségnek, az egészségre hivatkozva a rothadásnak?

 

A közösség jellegét az arányok határozzák meg. Amennyiben arányaiban egy agresszív vad tömeg közeledik, azt a tömeget a vele érintkezésbe kerülő másik közösség vadként fogja érzékelni. Függetlenül attól, hogy részleteiben találunk bennük barátságosakat. Azonban a néhány barátságosra hivatkozva letagadni az egész tömeg jellegét, az a másik közösség tudatos megvezetése és kiszolgáltatása. Mi a teendő? Teszik fel sokan a kérdést. A válasz pedig oly egyszerű és természetes lenne: a helyes megkülönböztetés és a dolgok néven nevezése. 

 

Ahogy az állagában romló cseresznyés tálból kidobálom a romlottakat, úgy a határimhoz érkező bevándorlók közül is kiválogatom, kit engedek be. Az utóbbi esetben mi alapján teszem ezt? A magatartás és viselkedés alapján. Hogy lehet ezt elérni? Semmiképpen nem úgy, hogy „birtokon” belül helyezem el őket. 

 

Aki a közösség törvényeinek az első pillanattól kezdve nyilvánvalóan ellenszegül, erőszakosan, tiszteletlenül, követelőzve viselkedik, egyértelmű, hogy nem kívánatos személy. „Megvezették őket, azt mondták nekik, hogy így könnyebben bejuthatnak.” Hangzik a liberális válasz az embertelenség irányába tett engedményként – természetesen a humanizmus nevében. 

 

Aki eleve úgy indul Európába Afrikából – megtörtént példa alapján –, hogy itt alanyi jogon Mercédesz jár neki, az, az ember eleve nem kívánatos személy. Aki úgy tekint Európára, mint ingyen szociális ellátó-hely, az a személy nem kívánatos. Miért? Mert ezen személyek egyenként is, de tömegeiben még inkább, potenciális társadalmi robbanóanyagként funkcionálnak. És már el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely a liberalizmus szerint az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik: ezek az emberek élő biológiai fegyverként jelentkeznek az európai társadalmakban. Tekintsünk most el attól, hogy a hirtelen megindult ilyetén tömegű emberáradat mögött tudatos szándék lenne. Maradjunk a tények olvasatánál. 

Amennyiben egyszerre, nagy tömegben olyan emberek érkeznek Európába, akikkel el lehetett hitetni az ingyen szociális ellátó Európa képét, azok alapvetően biztonságpolitikai kockázatot jelentenek. Függetlenül attól, hogy konkrétan nem terroristákról van szó. Azonban a terror eszközének tárgyaiként funkcionálnak. A vágyak és a valóság közti ilyetén ellentét ugyanis egy bizonyos határon túl időzített bombaként jelentkezik. Ezen emberek oly módon való „segítése”, ahogy ők elvárnák – függetlenül attól, hogy maguktól, vagy mások által hitegetve kerültek ebbe a lelki állapotba – eleve lehetetlen vállalkozás. Az a hajtóerő ugyanis, amely a migráns tömegeket Európába áramoltatja eleve integrálhatatlanná teszi őket. A hajtóerőben a robbanás pedig kódolva van. Annak hatástalanítása ilyen méretű végeláthatatlan tömeg esetében lehetetlen. Ennek tükrében megdöbbentő látni, hogy a társadalmi folyamatokat elemző szociológusok és az emberi szolidaritást hirdető európai politikusok nagy része is pusztán munkaerő és kulturális kapcsolatok szintjén kezeli ezt a kérdést, a tömeglélektant teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. 

 

A munkaerőpiacra való integrálás alapvető feltétele a befogadott elfogadó magatartása. Ezen feltétel teljesülését azonban nagyban csökkenti az a tény, hogy a migránsok tömegeit eleve az európai szabályokat el nem fogadó, azt kijátszó magatartásra kiképezve indítják útnak és juttatják be őket jelenleg is az Európai Unió területére. 

 

A mellett sem szabad elmennünk, hogy az iszlám, mint vallás e magatartási formáknál külön ideológiai háttérként jelentkezik. Nagyon fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy az Európába irányuló migráció fent vázolt hajtóereje az iszlámban eleve meglévő belső és külső dzsihád – mint kettős vallási arculat – közül egyértelműen az utóbbi erősödésének kedvez. 

 

Ezt a tényt azzal letagadni, hogy vannak békés muszlimok, éppúgy nem lehet, mint azt, hogy a jelenlegi migráció jellege összességében agresszív arculatot mutat – függetlenül attól, hogy egyénileg vannak valóban békés szándékú menekültek köztük. Azonban – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – az arányokat és az egész folyamat jellegét kell nézni. A rendszer, a struktúra ugyanis, amely keretében ez a migráció zajlik, agresszív alapon nyugszik. Az uniós szabályok kijátszásával a cél elérése érdekében. A rendszer, amely ennek a migrációnak arculatot ad tudatosan a humanizmusra apellálva hajtja végre az erőszakos „jogkövetelő” menedékkérést. A muszlim vallási hátteret, mint világképet is felhasználva a lendület erejének fenntartásához.

 

Ebből a szempontból Európa számára elsődleges, hogy a határain kívül kezdjen a folyamat ellenőrzésébe, nem beengedve azt, amelyet már nem tud kézben tartani. A határoknál pedig radikális szétválasztás szükségeltetik. 

Az áradat Európára, akár a víz, mely kiömlött. Egyesek azt mondják Európa „vízhiánnyal” küzd. Ezért örülnek a jelenlegi folyamatnak. Az áradásnak lehet örülni, csak éppen az a víz nem feltétlenül öntöz, mint inkább elmos. Ihatóvá, pedig csak szűrés után válik. Érdekes módon, akik eddig Európában az „öntözőcsatornákat” elhanyagolták és az annak felügyeletéért eredendően felelős intézményt – az államot – jellegtelenítették, a forrásokat nem tisztították, inkább piszkították, azok ágálnak leginkább az „árvízi” védekezőkkel szemben. Márpedig a jelenlegi migránsválság árvízhez hasonlítható, amelynek gátat kell szabni. És nem fürdő és ivóvíznek használni, ahogy a liberálisok teszik – őrült módon lubickolva a zabolátlan, mindenféle veszélyes hordalékkal teli áradatban. 

A közösség szabadságának védelme, az erők ellenőrzését is jelenti. Nem elfojtást vagy mások kiirtását – amit a liberalizmus mindig vizionál -, hanem az adott közösség szabadságára eleve veszélyt jelentő magatartási formák távol tartását. Ha egy láthatóan vad kutyával óvatos vagyok és azt a helyén kezelve nem ölelem keblemre, nem előítélet, hanem egy természetes reakció. A helyes látáson alapuló egészséges reflex az, ami hiányzik ma Európából. A hivatalos liberális doktrína ugyanis minden szinten tiltja a megkülönböztetést. És a valóságnak egy olyan groteszk képét erőlteti a hivatalos fórumokon, amely csak tovább táplálja a bevándorlási hullámot hajtó hamis illúziókat. 

 

Egyes európai vezető politikusok gyakran hangoztatják, hogy Európa a nyitottság és a szabadság üzenetét kell, hogy közvetítse a világnak. Ezen hozzáállás a jelenlegi helyzetben azonban rendkívül felelőtlen magatartás. Az európai társadalmak szempontjából egyenesen öngyilkosság. Teljesen független, hogy tudatosan, vagy balgán teszi ezt a felelős pozícióban ülő illető. Ezen látszólag emberi kijelentések és az általa hordozott javaslatok ugyanis épp az Európába irányuló, társadalmi robbanóanyagokat hordozó migránsáradatot erősítik.

 

Bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy Európa liberális szemlélete a terror szolgálóleánya. Olyan láthatóan pusztító erőknek enged szabad utat, mely az európai társadalmak szabadságát veszélyezteti. Ebből a szempontból megdöbbentő látni, ahogy egyesek az emberalatti minőségeket támogatják az emberség nevében. 

 

Az emberiesség alapján, az embertelen magatartást egész lényében magában hordozó frusztrált agresszív embert nem azzal segítem, ha irreális vágyinak utat engedek. Keresztényi szempontból sem. Ezen magatartást toleráló liberalizmus és a felebaráti szeretetet balga módon félreértelmezők így épp az emberiesség szabadságát számolják fel – az embertelenség szabadságát kiszolgálva.

 

 Az olyan fogalmak, mint a „szabadság” az „egyenlőség” és „testvériség” vagy akár a „felebarátság” relatív ideák, melyek az ember számára egyetemességgel bíró feltétlen emberkép, mint vonatkozási pont nélkül önmagukban nem állják meg a helyüket. Ezen ideák nem bírnak abszolút jelleggel. Akkor sem, ha mi azt hisszük. És minél inkább hiszünk abszolút jellegükben, a kép, amelyet általuk látunk annál torzabb lesz. Európa lényegében ezzel szembesül ma. A vonatkozási pontnak megtett relatív ideák hamis képet adnak Európáról és magáról az emberről. Abszolútnak vélt relatív ideák alapján semmi nem annak látszik kívülről, mint ami. Így végül minden önmeghasonlásba fordul. A „szabad Európa” képe is.

„Szabadságom addig terjed, amíg az a másik ember szabadságát nem sérti.”  Ismerjük ezt a liberális alaptételt. Az alapvetés azonban akkor állná meg a helyét, ha ez a józansággal társulna. A józansággal azonban szemben áll a másik alaptétel az egyenlősítésről. 

 

A liberalizmus ugyanis a minőségek közti különbözőségekről nem kíván tudomást venni. Egy szinten kezel nem egy szintű dolgokat. Így a különböző emberi magatartásokkal egyforma bánásmódot követel meg. Hivatkozási alapja: ne légy előítéletes. A liberalizmus ugyanis a különböző típusú emberi létformák szabadsága közti ellentmondásról nem kíván tudomást venni. És ezt a magatartást másoktól is megköveteli. A liberális felfogás alapján: ha a kertembe skorpiók jönnek be, engedek a „szabadságuknak”, számítva arra, hogy ők is tiszteletben tartják az én szabadságomat. Függetlenül attól, hogy józan eszemmel tudom, mi a skorpió természete, annak „szabadsága” ütközni fog az enyémmel. Ennek ellenére gyermekeimnek azt tanítom, hogy a skorpióval ugyanúgy kell bánni, mint a nyulakkal. És miután egyik gyermekemet megszúrja, még inkább nyomatékosítom vele: ezt tekintsd kivételnek, a többi skorpióval ne légy előítéletes, tekintsd azokat is nyúlnak.  A tapasztalatból adódó természetes ellenkezést látva azonban egy idő után megtiltom még a skorpió néven nevezését is. Miért cselekszem így? Mert alapelveimmel hasonulnék meg, ha kijelenteném, nem lehet egyenlően bánni mindenkivel.  

Az egyenlő bánásmód címén ma Európában általános, hogy a gyermekeket kis felnőttként kezelik; jogokat ismertetnek velük, az önuralomra, tiszteletre és alázatra való nevelés mindenfajta kötelezettsége nélkül. Az „európai” nevelés ma – a gyermek és a társadalom vonatkozásában egyaránt – a mindenkihez egyformán viszonyuló, mindenki szabadságának utat engedő magatartás megkövetelését jelenti. 

 

Ahogy a gyermekben, úgy a társadalom egyes csoportjaiban is ellenőrizetlen, nem uralt erők mozognak. A nevelésnek nem az elfojtásra kell vonatkoznia, hanem ezen erők uralására. A liberalizmus azonban arra hivatkozva megengedő, hogy ő nem kíván semmit elfojtani. A hivatkozási alap mindig a nevelői visszaélések extrém esetei. A példamutató, de a szabályok betartását szigorúan megkövetelő pedagógiai magatartás mögött is rögtön a „szabadság” elnyomását látva és nem az erők uralásának nevelői szándékát. A liberalizmus éppen ezért csak oktat, tájékoztat és az egyén szabad akaratára bízza a döntést. Függetlenül attól, hogy az, az egyén, vagy az adott társadalmi csoport ura önmagának, vagy sem. Illetve, hogy annak valós szándékát nézné. A szabadság nevében minden erőnek szabad utat nyit, abban bízva, hogy a felszabadított erők majd tiszteletben tartják egymást. Pontosabban kialakul köztük egy tisztelet. 

 

A tisztelet alapja azonban az intim határok megléte és azok nem áthágása. A liberalizmus azonban épp a határok minden szinten való áthágására szólít. Így kerülve önellentmondásba saját magával. Hogy lehet tiszteletet elvárni attól, akinek természete az, hogy megsértse a határokat? Főleg úgy, hogy az egyoldalú oktatással az illetőt erre is ösztönzik. Jogok elnyerése kötelezettséggel jár. A kötelezettségek betartatása, valamint saját és mások határainak tisztelete nélkül jogokat adni valakinek olyan, mintha felfegyvereznénk a gyermeket. Természetszerűen visszaél vele; másokban és saját magában is kárt téve. Nem feltétlenül rossz szándékból, hanem mert nem ura önmagának. Ahogy ezt látjuk is a jelenlegi általános iskolákban valamint a társadalom bizonyos köreiben. És ezt a balga európai szabadságfelfogást használják ki a jelenlegi migrációs áradat motorját és arculatát adó erők is. 

Aki egy közösség magatartási formáját nem tiszteli, az mi alapján tart igényt a közösség jogaira? És egy kívülálló agresszív módon, mi alapján követel jogokat?

 

 „Neked ez jár” - Hangzik a liberális szlogen minden szinten. Bárminemű kötelezettség és produktum nélkül. A szabadságnak értéke kell, hogy legyen. Egy produktum eredménye. Nem korrupció, hanem valós értékfelmutatás alapján. Amikor a szabadság értéke devalválódik, az adott közösség elkezd felbomlani. Egy valós értékrend alapján működő egyén, szervezet, közösség saját szuverenitással, szabadsággal bír. A valós értékrenddel bíró szervezet fenntartja, védi önmagát a bomlasztó erőktől. Ismeri saját határait és tiszteletben tartja másokét; de határainál maga is tiszteletet követel. A valós szándék alapján viszonyul másokhoz. Az olyan közösség azonban, amelynek vonatkozási pontja önmagában értéktelen, relatív ideák halmaza, felismerésre képtelen; ezért halálra van ítélve.  

 

Európa lényegében most szembesül azzal a hamis értékrenddel, amelyet kifelé közvetített, és amely fogyasztói társadalmát éltette eddig, de vakká is tette. A végletekig fokozott egyenlősítéssel vakká tett Európát belülről és immáron kívülről is fojtogatják a káosz határt nem ismerő erői. Európa válaszút előtt áll: az egyetemes emberben található valódi értékhez, vagy az emberalatti ember „szabadságában” megvalósuló hamis „egyenlőséghez” méri önmagát. Az igaz emberség, vagy az emberinek látszó embertelenség útján halad tovább.