Orbán Viktor csütörtöki interjújáról más nagyon sok mindent elmondtak. Leírom, mit láttam én.
Mindenekelőtt egy alkalmatlan miniszterelnököt. Egy ország vezetéséhez számos képességre van szükség, felsorolni is nehéz, mennyire. Kettőre azonban biztosan: valóságérzékre és önkritikára. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Orbán mára mindkettőt elvesztette.
Hont András az interjú egy pontján nekiszegezte a kérdést, hogy rendben van-e az, hogy „1200 forint jut egy intézeti gyerek étkeztetésére?” Bárki, aki a valósággal akárcsak köszönőviszonyt ápol, erre nem válaszolhat igennel. A miniszterelnök viszont ezt tette.
„Igen, a ránk bízott gyerekekkel tisztességesen bánunk, megfelelő helyen vannak, megfelelő körülmények között”. Szerinte a helyzet „lehetne jobb, de az rendben van, vállalható”.
Ezt bírta mondani a kegyelmi botránnyal a hátunk mögött. Amelyből nemcsak az derült ki, hogy az állami gondozottakat aberrált szörnyetegek zaklathatják, de az is, mennyire kiszolgáltatottak ezek a gyerekek. Többek között olyan gazembereknek, akik hatalmukkal visszaélve arra kényszerítik a borzalmas bűncselekmények áldozatait, hogy saját magukat meghazudtolva vonják vissza vallomásukat.
Ha ez „vállalható”, akkor mégis mi a vállalhatatlan ennek a kormánynak a szemében?! Mennyire kell elveszteni a kapcsolatot a valósággal ahhoz, hogy valaki felelős politikusként a magyar állami gondozottak jó sorával dicsekedjen?
Orbán döbbenetes szavaira a magyarázatot tulajdonképpen ő maga adja meg szintén ugyanebben az interjúban. Amikor a riporter arra kéri, mondjon egy kudarcot az elmúlt másfél évtizedből, csípőből azt rávágja: „Nem mondok ilyet, ami abszolút kudarc lett volna.”
A világon senki nem tud úgy 15 éven át ellátni egy feladatot, hogy ne hibázzon. Egy országot pedig végképp nem lehet úgy vezetni még a lehető legjobb kormányzás esetén sem, hogy nemhogy egy, de számos kudarccal ne kelljen szembenézni. Mármint annak, aki képes rá. Orbán Viktor láthatóan képtelen.
Mert már jó ideje eldobta magától a politikus egyik legfontosabb munkaeszközét: az önkritikát.
Enélkül pedig csak kontármunkát lehet végezni.
Az a helyzet, miniszterelnök úr, hogy erre a kérdésre a választ a hártyavékony eliten kívül élő 9,5 millió magyar mindennapjai adják meg. Amikor az ordító tanárhiánnyal küzdő iskolába viszik gyermekeiket. Amikor órákat utaznak a legközelebbi, egyelőre még nem bezárt kórházba. Amikor feliratkoznak a kilométeres egészségügyi várólistákra. Amikor lerohad alattuk a vonat. Amikor rettegve fekszenek le éjjel az otthonukban, amelyet bármikor kirabolhat egy drogos emberi roncs, akit már a biztos lebukás sem tart vissza. Amikor lehúzza őket a bank, átveri a szolgáltató, kirúgja vagy agyondolgoztatja a multi, és a magyar állam sehol sincs, hogy megvédje őket.
Miniszterelnök úr! Mi, itt lent a valóságban, 9,5 millióan a maguk abszolút kudarcában élünk. És már rettenetesen elegünk van belőle, hogy nem csak orvosolni képtelenek ezt, de még szembenézni sem hajlandóak vele.
A Pasa parkba, Hatvanpusztára vagy a Rose D’or yacht fedélzetére nem jut el a magyar valóság.
Mi, jobbikosok viszont ezzel a valósággal szembesítjük a hatalmat nap mint nap, és azon dolgozunk, hogy a valós problémákra valós megoldásokat találjunk.
A saját, ezermilliárdokkal hangszigetelt elefántcsont tornyába zárkózott elittel szemben mi nem felejtettük el, kiknek a szolgálatára esküdtünk fel.
(A szerző a Jobbik elnöke.)