"A politikai hulla még bűzlik"

XX. századi történelmünk egyik legsötétebb figurája életének utolsó, csaknem 15 évét gyakorlatilag száműzetésben töltötte, miközben lényegében folyamatosan azért küzdött, hogy hazajöhessen - ezzel is jó sok tarkóvakargatást okozva a rendszer stabilizálásán dolgozó Kádáréknak.

 

Az SZKP XX., 1956 februári kongresszusa után Rákosi körül végképp elfogyott a levegő. Az egyre erőteljesebb elégedetlenségre, valamint a párton belül szerveződő ellenpólusokra már nem volt ereje lecsapni - a moszkvai desztalinizálás miatt erre már lehetősége sem nagyon - sőt, májusra lényegében be kellett ismernie, hogy Rajk László kivégzésében személy szerint ő a felelős.

 

Moszkva nyomására végül az MDP Központi Vezetősége 1956. július 18-án mentette fel az első titkári tisztségéből, ekkor a Szovjetunióba távozott, a forradalmat is ott érte már meg. Kádár számára - aki véres kézzel számolt le a szabadságharc résztvevőivel - elemi fontosságú volt, hogy a gyűlölt - és politikai aktivitását megőrző - Rákosit a határokon kívül tudja. 

Lehetőleg jó messze. Ugyanígy volt vele Moszkva, ahol Hruscsov alatt Rákosinak nem sok esélye volt arra, hogy hazatérhessen (mint később kiderült, Brezsnyev alatt sem).

 

Azért ő rendületlenül próbálkozott. Abban a hiszemben, hogy Magyarországon őt szeretik és tisztelik, szüntelenül ostromolta leveleivel a moszkvai és budapesti pártvezetést, engedjék haza. Ennek eredményeképpen 1957 őszén a Moszkvától mintegy 1500 kilométerre található Krasznodarba telepítették ki.

 

Az internálással felérő költöztetéshez képest elenyésző kellemetlenséggel járhatott számára - bár bizonyosan nem tett jót a diktátori lelkének, hogy '57 májusában megfosztották elnöki tanácsi tagságától és parlamenti mandátumától is. A bel- és külpolitikai konszolidáció jegyében - valamint a megtorlás után - Kádár elérkezettnek látta az időt arra, hogy végleg leszámoljon az itthon még mindig jelentős dogmatikus, rákosista erőkkel. Ennek jegyében 1962-ben az '56 előtti személyi kultuszt és koncepciós pereket a Központi Bizottság elítélte, Rákosit és Gerő Ernőt pedig kizárták a pártból. 

 

Valódi elszámoltatásról természetesen szó sem lehetett. A Rákosi-rendszer prominensei közül csak Farkas Mihály (16) és Péter Gábor (14) kapott letöltendő börtönbüntetést, de ők is idő előtt szabadultak.

 

Miután Rákosit kizárták a pártból, a kirgizisztáni Tokmakba telepítették át, innen 1966-ben a Nyizsnyij Novgorod (akkoriban Gorkij) közelében található Arzamaszba telepítették át, majd egy évvel később Gorkijba.

Nem mondhatni, hogy a bukott diktátor a fenekén ült volna a száműzetése alatt. Lényegében az egész időszakot azzal töltötte, hogy megpróbáljon hazatérni, levelezett, szervezett. Többször megpróbált Moszkvába utazni az MSZMP tudta nélkül. Az egyik ilyen utazás után Aczél György és Nógrádi Sándor, az MSZMP KB tagja utazott ki és találkozott Rákosival. Ekkor Rákosi számára is világossá vált: a Szovjetunióban kell maradnia, utazni csak az MSZMP engedélyével utazhat, leveleit a moszkvai magyar követségen keresztül köteles lebonyolítani (értsd: ellenőrzik). A exdiktátor természetesen tiltakozott a helyzete ellen, azt "megalázónak" nevezte. "Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem." - mondta a tárgyaláson. Persze a "megalázó" helyzet kissé túlzás: például évente egyszer nyaralhatott a Fekete-tenger partján).

 

Hogy a találkozó mennyire viharos volt, azt jól mutatja a Politikatörténeti Intézet által nyilvánosságra hozott rövid felvétel, ahol az elvtársak elég alaposan kiosztják egymást.

 

 

A számtalan levélváltás, puhatolózás, vagy épp a magyar delegációkkal folytatott tárgyalások során Rákosi nem győzte bizonygatni, hogy ő már öregember, nem akar és nem is tud már politizálni, csak haza akar jönni. A politikai vezetésnek ez természetesen óriási főfájást okozott, hiszen nem csak egy ország által gyűlölt figuráról volt szó, hanem egy olyan emberről, aki a jelenlegi (értsd: 60-as évekbeli) pártvezetés és tagság számos tagját személyesen börtönözte be, hurcolta meg. Kádárék tisztában voltak vele: nem tehetik meg, hogy - Gerővel ellentétben - hazaengedjék. 

 

Találóan írta le a Központi Bizottság egyik tagja, Révész Géza (aki maga is tevőleges részt vállalt az ötvenes években a tábornok perben) a helyzetet:  "A politikai hulla még bűzlik". Dabronaki Gyula (szintén KB tag, miniszterhelyettes) pedig így érvelt a hazaengedés ellen:

Egy szó mint száz: Rákosinak valójában esélye sem volt arra, hogy hazatérhessen, bármennyire is bizonygatta (amit persze nem is hitt el neki senki), hogy már nem politizál. A hozzá küldött delegációk, de maguk a levelei is elárulták: nem bánt meg semmit, a jelenlegi pártvezetés felé pedig egyáltalán nem lojális. Olyannyira nem, hogy az egyik MSZMP kongresszusnak írt levelében Rákosi Kádár felelősségét bizonygatta: 

Ez a taktika azért is volt zseniális húzás, mert maga Kádár János döntött a további sorsáról...

 

Szerepe miatt Kádárék számára természetesen még a halála is kínos fejezet volt, még ha nagyon is várták már ezt a percet. A hatvanas évek második felétől egyre többet beteg, 1970 decemberében infarktust is kap. Az egyre jobban legyengülő Rákosi végül két hónappal később a kórházban, veselégtelenségben hal meg. 

1971. február 5-én bekövetkezett haláláról természetesen a sajtóban csak eldugott, pár soros értesítés jelent meg, komolyabb cikkről szó sem lehetett. Ebbe azért még belefért egy méretes hazugság is, miszerint Rákosi gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban.

 

Urnáját menetrend szerinti repülővel hozták haza, lényegében titokban. Búcsúztatására a Farkasréti temetőben került sor, szűk családi körben. Ahogyan Kádárét, úgy Rákosi urnáját is "megtalálták", ezért, hogy a további rongálást megelőzzék, 2007-ben a fülke előlapjáról 2007-ben minden díszt és azonosítót eltávolítottak.

 

Így tulajdonképpen a magyar történelem egyik legsötétebb alakja egy jeltelen sírban fekszik, pont úgy, ahogy az általa halálba küldött emberek egy része. 

 

 

Aki részletesebben is kíváncsi Rákosi utolsó 15 évére, annak Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála című művét ajánljuk.