Az ember egész élete egy műalkotás. Ez az alkotás a leélt élet „szépségének” függvényében lehet mestermű, gyönyörű, rendezett, tisztaságot és fényt sugárzó alkotás; de kerülhetnek belé kisebb-nagyobb hibák, csorbítások, amik szépségét többé-kevésbé megfakítják, megrontják; és akár lehet egy szedett-vedett összevisszaság, szépség nélküli anyaghalmaz is.
![](/sites/default/files/kepek/tanc_shiva_tanca.jpg)
A tánc és az élet között több szempontból is analógia fedezhető fel. Van egy bevezető, kibontakozó része („az első lépések”), majd a válogatott művészi eszközökkel, dinamikusan alakított életmű (díszítésekkel, pihenő, visszatérő elemekkel, kitörő és visszahúzódó gesztusokkal, felfokozásokkal és lecsendesülésekkel), és végül a visszahúzódó fázisa.
Hajdanán, amikor az emberek még szorosabb kapcsolatot őriztek a transzcendens valósággal, még nem voltak annyira belefeledkezve az anyagiságba, az életüket is egy rítusként fogták fel. Egy műként. Ahogy Coomaraswamy írja: „amelyet élete folyamán feltehetőleg felépített magának egy, a halálával befejeződő áldozati műveletként.” Ugyanígy a tánc is mindig rituális tánc volt. Szakrális tánc. Nem pusztán szórakoztató – ami sajnos a mai nyugaton többé-kevésbé egyedüliként fennmaradt –, hanem egy áldozati mű, egy festmény az ember testével mint ecsettel festve a világot jelentő vászonra. Egy élő varázslat. De ez nem jelenti azt, hogy az élettől, a „valóságtól” elszakadt volna! Inkább úgy kellene megfogalmazni, az élet periférikus részétől, az élet „a hétköznapjaitól” annak centrális, középponti, lényeget érintő része felé fordul a táncoló. Nem elszakad az élettől, hanem megkeresi annak eredetét, és onnan töltekezik. Ahogyan a vérkeringés középpontja a szív, és a vér ide folyamatosan visszatér, önnön centrumát, az élet középpontját célozta meg a táncos a tánc mint ide visszavezető tevékenység, mint rítus segítségével. Hogy ne vesszen el az élet körforgásában, hanem mindig tisztában legyen vele, mi körül forog, mi annak a középpontja.
![](/sites/default/files/kepek/tanc_indiai_szakralis_tanc.jpg)
„Hogy az indiai táncművészet évezredekig nem süllyedt a szórakoztatás szintjére, annak anyagi és szellemi okait egyaránt fellelhetjük – egészen a múlt század elejéig – Indiában. Amint már említettem, a táncok képviselői a legfelső, papi kasztból származtak: az ókori hagyományoknak megfelelően a brāhmaṇa családok egyik leánygyermeküket az isteneknek ajánlva táncosnőként a templom szolgálatába állították. (Hasonló attitűddel találkozunk a középkori Európában, amikor az arisztokrata családok egy fiúgyermeket papnak taníttattak.) A művészek teljes ellátásáról és képzéséről az egyházak és a királyi udvarok gondoskodtak, megóvva a művészt attól, hogy megélhetési gondjai miatt bármikor a köznép igényeinek szintjére degradálja magát és az általa képviselt tradíciót. (A beszámolók említést tesznek olyan királyi udvarról, ahol több mint 700 zenészt és táncost foglalkoztattak. Az indiai zene és tánc szólisztikus jellegéből fakadóan így előfordulhatott olyan eset is, amikor egy művész úgy fejlesztette tökélyre életművét, hogy azt soha nem hozta nyilvánosságra.)”
Még ma is találkozhatunk olyan táncosokkal keleten, akik meg tudják ragadni a tánc egyféle varázslatos jellegét. Sokszor a tánc rítusát úgy végzik el, hogy táncukat különféle gesztusokkal egy istenségnek ajánlják, akár olyan módon, hogy az istenséget, vagy a magas rangú mestert, akinek felajánlják táncukat, elképzelik, mintegy megidézik táncuk közben. Ekkor a keleti világ varázslatosságához hozzátartozik, hogy akár az adott személy valóban láthatóvá, érzékelhetővé is válhat a táncot figyelő közönség számára. (Ez a „varázslatosság” egyébként – a félreértések elkerülése végett – a nyugati világra is ugyanígy igaz, csak a nyugaton „kifejlődött” világszemlélet mindent megtesz a mechanisztikus világkép széleskörű elterjesztése érdekében, így a világ varázslatosságának elhallgatásáért, és ezzel valódi megöléséért is.)
![](/sites/default/files/kepek/tanc_dervisek.jpg)
![](/sites/default/files/kepek/tancmagy.jpg)
Az egész élet egy tánctér, ahol ki szebben, ki csúnyábban, de mindenki életét táncolja a világ parkettén. A mai világban nem mondhatjuk, hogy összhangban táncolnánk, és azt sem lehet mondani, hogy a világ zaja, amire kénytelenek vagyunk táncolni, szép mozdulatokra ösztökélne. De még ma is vannak tánctanárok, példaképek a szép életre, és hely, ahol kibontakoztathatjuk saját táncunk szépségét. Ezért minden nehézség ellenére meg kell próbálni a lehető legszebben táncolni. Hiszen nincs veszteni valónk! Tulajdonképpen mi mást lehetne tenni? A táncparkett adott, táncolni kötelező, hát akkor táncoljunk szépen!
Források:
Barkóczi Beáta: Táncoló istenek – isteni táncok
http://terebess.hu/keletkultinfo/Siva_PD.pdf (utolsó megtekintés: 2015. április 28.)
John Meyerdorff: A házasság misztériuma. 2009, Kairosz Kiadó
A. K. Coomaraswamy: Keleti és keresztény művészetfilozófia. Budapest, 2000, Arcticus Kiadó
Zikr szertartás mint szakrális tánc az iszlámban, illetve a dervisek tánca:
Indiai táncok:
"Eredetileg minden táncot szentnek tiszteltek; másként szólva, emberen túli mintája volt, (...) eredetüket emberfelettinek tekintették (mert minden táncot in illo tempore, a mitikus korban alkották meg az istenek, az ősök, a totemisztikus állatistenség vagy a hős). A koreografált lépések mintái az ember profán létén kívülről származnak. A tánc tehát - akár a totem - vagy emblematikus állat, akár a csillagok mozgását utánozza, akár valamely rítus alkotórésze (útvesztőjárás, szökellések, kegyszerekkel bemutatott gesztusok) - mindig archetipikus mozdulatot utánoz, vagy mitikus pillanatot idéz föl. Egyszóval ismétlés, következésképpen az illud tempus, „ama napok" újraérvényesítése.” (Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza)