Az ember egész élete egy műalkotás. Ez az alkotás a leélt élet „szépségének” függvényében lehet mestermű, gyönyörű, rendezett, tisztaságot és fényt sugárzó alkotás; de kerülhetnek belé kisebb-nagyobb hibák, csorbítások, amik szépségét többé-kevésbé megfakítják, megrontják; és akár lehet egy szedett-vedett összevisszaság, szépség nélküli anyaghalmaz is.
Ugyanígy mondhatjuk: az élet tánc. Keleten úgy mondják, Siva tánca a világ. „Śiva táncban teremti az Univerzumot, és a kezében lévő dhamaru (koponyadob) szimbolizálja, hogy a világ az ő ritmikus táncának ütemére lüktet: „Siva, a Kozmikus Táncos táncának tiszta, önfeledt eksztázisában létrehozza, fenntartja és elpusztítja a kozmosz roppant művét…”A tánc és az élet között több szempontból is analógia fedezhető fel. Van egy bevezető, kibontakozó része („az első lépések”), majd a válogatott művészi eszközökkel, dinamikusan alakított életmű (díszítésekkel, pihenő, visszatérő elemekkel, kitörő és visszahúzódó gesztusokkal, felfokozásokkal és lecsendesülésekkel), és végül a visszahúzódó fázisa.
Hajdanán, amikor az emberek még szorosabb kapcsolatot őriztek a transzcendens valósággal, még nem voltak annyira belefeledkezve az anyagiságba, az életüket is egy rítusként fogták fel. Egy műként. Ahogy Coomaraswamy írja: „amelyet élete folyamán feltehetőleg felépített magának egy, a halálával befejeződő áldozati műveletként.” Ugyanígy a tánc is mindig rituális tánc volt. Szakrális tánc. Nem pusztán szórakoztató – ami sajnos a mai nyugaton többé-kevésbé egyedüliként fennmaradt –, hanem egy áldozati mű, egy festmény az ember testével mint ecsettel festve a világot jelentő vászonra. Egy élő varázslat. De ez nem jelenti azt, hogy az élettől, a „valóságtól” elszakadt volna! Inkább úgy kellene megfogalmazni, az élet periférikus részétől, az élet „a hétköznapjaitól” annak centrális, középponti, lényeget érintő része felé fordul a táncoló. Nem elszakad az élettől, hanem megkeresi annak eredetét, és onnan töltekezik. Ahogyan a vérkeringés középpontja a szív, és a vér ide folyamatosan visszatér, önnön centrumát, az élet középpontját célozta meg a táncos a tánc mint ide visszavezető tevékenység, mint rítus segítségével. Hogy ne vesszen el az élet körforgásában, hanem mindig tisztában legyen vele, mi körül forog, mi annak a középpontja.
Ma már csak keleten maradt meg a táncnak ez a rituális jellege. Barkóczi Beátától olvashatjuk:„Hogy az indiai táncművészet évezredekig nem süllyedt a szórakoztatás szintjére, annak anyagi és szellemi okait egyaránt fellelhetjük – egészen a múlt század elejéig – Indiában. Amint már említettem, a táncok képviselői a legfelső, papi kasztból származtak: az ókori hagyományoknak megfelelően a brāhmaṇa családok egyik leánygyermeküket az isteneknek ajánlva táncosnőként a templom szolgálatába állították. (Hasonló attitűddel találkozunk a középkori Európában, amikor az arisztokrata családok egy fiúgyermeket papnak taníttattak.) A művészek teljes ellátásáról és képzéséről az egyházak és a királyi udvarok gondoskodtak, megóvva a művészt attól, hogy megélhetési gondjai miatt bármikor a köznép igényeinek szintjére degradálja magát és az általa képviselt tradíciót. (A beszámolók említést tesznek olyan királyi udvarról, ahol több mint 700 zenészt és táncost foglalkoztattak. Az indiai zene és tánc szólisztikus jellegéből fakadóan így előfordulhatott olyan eset is, amikor egy művész úgy fejlesztette tökélyre életművét, hogy azt soha nem hozta nyilvánosságra.)”
Még ma is találkozhatunk olyan táncosokkal keleten, akik meg tudják ragadni a tánc egyféle varázslatos jellegét. Sokszor a tánc rítusát úgy végzik el, hogy táncukat különféle gesztusokkal egy istenségnek ajánlják, akár olyan módon, hogy az istenséget, vagy a magas rangú mestert, akinek felajánlják táncukat, elképzelik, mintegy megidézik táncuk közben. Ekkor a keleti világ varázslatosságához hozzátartozik, hogy akár az adott személy valóban láthatóvá, érzékelhetővé is válhat a táncot figyelő közönség számára. (Ez a „varázslatosság” egyébként – a félreértések elkerülése végett – a nyugati világra is ugyanígy igaz, csak a nyugaton „kifejlődött” világszemlélet mindent megtesz a mechanisztikus világkép széleskörű elterjesztése érdekében, így a világ varázslatosságának elhallgatásáért, és ezzel valódi megöléséért is.)
A hozzánk térben legközelebbi még igazán szakrálisnak mondható tánc az iszlám zikr és a dervisek tánca. De az európai táncokban, illetve szorosabban a magyar néptáncban is megtalálhatók ennek a szakrálisságnak a maradványai. Ezek közül (a teljesség igénye nélkül) két nagy típust emelünk ki. Egyrészt a körtáncokat, másrészt a páros táncokat. Az előbbire azt szokták mondani „természetvarázslás”. Valóban egyfajta varázslás, és tényleg analógiába állítható a természet ciklikusságával, de belülről nézve inkább az emberekben ekkor valóban jelen levő belső tartalmakból indulnék ki. A közösség erejének érzése, ebben az egység megnyilatkozása, effélék az ekkor megtapasztalható élmények, amik lelkünk emelését szolgálhatják. A páros táncok ugyanezt adják, de a két ember, a két nem harmonikus egységének eszközével. Ilyen szempontból, ha nem is totális, de részleges párhuzamokat tehetünk a házasság és a páros tánc közé. Ahogy John Meyendorff A házasság misztériuma c. könyvében írja: „a házasság szentség, mert benne és általa Isten országa élő tapasztalattá válik.” Túlzás volna ezt egy az egyben a páros táncra alkalmazni, de valamelyest ugyanez történik a két nem táncában, hiszen organikus egységben, mindenki a maga helyén a lehető legjobban teljesítve, az egy emberként, egy testként, egységben való létezést gyakorolják. Illetve még egy élmény, ami a táncnak egy belső megtapasztalásából fakad: például a forgás közben megfigyelheti az ember magán, hogy tulajdonképpen mindig a tökéletes forgást célozza meg. A Forgást. Mi mást tesz a jóra törekedő ember egész életében? Nemde a tökéletes életet célozza meg? Az Életet? Keresi az ideákat, és azokhoz méltón kíván élni. 
Bátran kijelenthetjük, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyunk mi, magyarok. Mondom ezt bármiféle túlfűtött sovinizmus nélkül. Mivel gyakorlatilag Európában egyedül nálunk él még (ha nem is olyan közegben, de valóban élőn, és ez egyáltalán nem elhanyagolható) a tánc egy méltóságteljes, igazi értékeket őrző, régi fényt tükröző módja. A legtöbb helyen – sajnos – néptáncként csak egy színpadi produkció gyanánt megélhető tánc maradt, illetve mai „nép-táncként” az artikulálatlan, már semmire nem tanító diszkóbeli testrázás. Ezzel szemben ránk egy tartást adó, igazi értékeket felmutató, olyan tánckultúra hagyományozódott, ami nem pusztán egy kirakatba készült mozgásforma, hanem egy élő, valódi tánckultúra. Milyen hálásak is lehetünk, hogy a ma már népszerűnek mondható táncházmozgalom jóvoltából számunkra van alternatíva a diszkók mellett, hogy hová menjünk táncolva múlatni. Ez hihetetlen érték, még akkor is, ha „nem autentikus”, mivel nem akkori, igazi parasztok táncolják, nem „valódi”, hiszen egy adott időpontot rögzített a folyamatosan változó táncformákból. De ha ezek felett szemet hunyva, elfogulatlanul nézzük, hihetetlen kincs birtokában vagyunk!Az egész élet egy tánctér, ahol ki szebben, ki csúnyábban, de mindenki életét táncolja a világ parkettén. A mai világban nem mondhatjuk, hogy összhangban táncolnánk, és azt sem lehet mondani, hogy a világ zaja, amire kénytelenek vagyunk táncolni, szép mozdulatokra ösztökélne. De még ma is vannak tánctanárok, példaképek a szép életre, és hely, ahol kibontakoztathatjuk saját táncunk szépségét. Ezért minden nehézség ellenére meg kell próbálni a lehető legszebben táncolni. Hiszen nincs veszteni valónk! Tulajdonképpen mi mást lehetne tenni? A táncparkett adott, táncolni kötelező, hát akkor táncoljunk szépen!
Források:
Barkóczi Beáta: Táncoló istenek – isteni táncok
http://terebess.hu/keletkultinfo/Siva_PD.pdf (utolsó megtekintés: 2015. április 28.)
John Meyerdorff: A házasság misztériuma. 2009, Kairosz Kiadó
A. K. Coomaraswamy: Keleti és keresztény művészetfilozófia. Budapest, 2000, Arcticus Kiadó
Zikr szertartás mint szakrális tánc az iszlámban, illetve a dervisek tánca:
Indiai táncok:
"Eredetileg minden táncot szentnek tiszteltek; másként szólva, emberen túli mintája volt, (...) eredetüket emberfelettinek tekintették (mert minden táncot in illo tempore, a mitikus korban alkották meg az istenek, az ősök, a totemisztikus állatistenség vagy a hős). A koreografált lépések mintái az ember profán létén kívülről származnak. A tánc tehát - akár a totem - vagy emblematikus állat, akár a csillagok mozgását utánozza, akár valamely rítus alkotórésze (útvesztőjárás, szökellések, kegyszerekkel bemutatott gesztusok) - mindig archetipikus mozdulatot utánoz, vagy mitikus pillanatot idéz föl. Egyszóval ismétlés, következésképpen az illud tempus, „ama napok" újraérvényesítése.” (Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza)