A dunaszerdahelyi DAC és a pozsonyi Slovan összecsapására jelképes dátumon került sor. 2008. november 1-jén volt egy nap híján
a hetvenedik évfordulója az 1938-as első bécsi döntésnek,
amelynek nyomán visszatért a Felvidék magyar többségű déli sávja. Ezzel mindkét oldalon tisztában voltak a szurkolók – és jó eséllyel a hatóságok is. Az eredeti tervek szerint a közelben levő Nagyudvarnokon az évforduló tiszteletére a meccs után koncertet adott volna a Hungarica és a Romantikus Erőszak, ám ezt a rendőrség végül a két banda „Szlovákia területi integritását megkérdőjelező” szövegei miatt betiltotta.
A szlovák karhatalom hozzáállása tehát már az első pillanattól világos volt:
Dunaszerdahelyen veszélyes „magyar nacionalista” megmozdulás készül, amelynek mindenáron elejét kell venni!
E tekintetben pedig a jelentős részben magyarokból, vagy legalábbis a magyarokkal normális viszonyt ápoló helyi rendőri erők nem számítottak eléggé megbízhatónak. Aligha véletlen, hogy a meccs előtti héten
a biztosítási feladatokat kivették Both Tibor helyi rendőrkapitány kezéből,
és a nagyszombati rendőrfőnöknek, Peter Müllernek adták át. Müller pártatlanságáról nagyjából mindent elmond, hogy
azt követelte a DAC-tól: adjanak plusz 300 jegyet a Slovan szurkolóinak.
A klub vezetői ezt megtagadták, így borítékolható volt, hogy a sértődött kapitány a meccs napján törleszteni akar majd. Így is történt.
A balhé szaga egész nap ott lebegett Szerdahely fölött. Magyarországról a különböző klubok ultráinak összefogása nyomán több mint ezer szurkoló érkezett a DAC-ot biztatni. Őket az első percektől kezdve a lehető legbarátságtalanabbul fogadták a szlovák zsaruk. Sokaknak órákon át kellett várakozniuk a határon, miközben az egyenruhások félreérthetetlen utalásokat tettek arra, hogy meg lesznek verve. A történet egyik legvisszataszítóbb eleme, hogy
a szlovák hatóságokat a magyar titkosszolgálat „figyelmeztette”, hogy „szélsőségesek” készülnek a meccsre.
E „veszélyes elemekről” jó eséllyel még feketelistát is mellékeltek. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a határon többeket feltartóztattak, köztük Sziva Balázst, a RomEr frontemberét, akit órákon át tartottak fogva, majd csak azután engedték szabadon, hogy lefotózták a tetoválásait (!).
Hogy a rendkívüli szigor nem általában a rendbontóknak szól, hanem kifejezetten a magyaroknak, az már a mérkőzés előtt elég világossá vált. A Slovan szurkolói érkezésük után végigtombolták a várost, görögtüzeket dobáltak az út menti házak kertjeibe, sőt még egy autót is felgyújtottak.
A zsaruk mégis tétlenül tűrték az őrjöngést.
(A bejáratnál aztán már sor került némi ütésváltásra, miután az elbizakodott pozsonyiak be akartak törni a kapun, ami azért még a rendőrök számára is kínos lett volna.)
A magyarokkal szembeni brutális hatósági fellépésre csak a 17. percig kellett várni. A sisakban és csuklyában levő egyenruhások már előtte is demonstratív jelleggel fel-le vonulgattak a magyar szektor előtt. Jellemző, hogy a provokációt az emberei élén masírozó
Müller személyesen irányította.
Szemtanúk szerint az egyik magyar (vagy magyarul tudó) rendőr odaszólt a szurkolóknak:
„Vigyázzatok, a véretek akarják.”
A mai napig nem világos, mi adott okot a rendőrattakra. Az események után a hatóságok számos zavarós, ellentmondásos magyarázattal álltak elő a kővel és székkel dobálózó magyarokról – ám valamennyi „bizonyító erejű” felvételükről kiderült, hogy a támadás megkezdése után készültek. Az biztos, hogy percek alatt brutálisan végigverték az alsó padsorokat. A fejvesztetten menekülő emberek nekiszorultak a korlátnak, sokan elestek. Szemtanúk arról számoltak be, hogy
több rétegnyi magatehetetlenül fekvő emberen kellett átgázolniuk, hogy kijussanak a pokollá váló szektorból.
Ám az őrületnek még ekkor se volt vége. A szervezők ugyan kinyitottak egy kaput, amin keresztül ki lehetett menekülni a pálya felé – ám a megvadult rendőrök itt is ütöttek-vertek mindenkit.
Az események talán leginkább gyomorforgató momentumaként a Slovan magyargyűlölő szurkolói
állva tapsoltak a védtelen emberek elleni barbár hajtóvadászatnak.
A DAC stadionja véres római arénává vált, ahol a legalantasabb ösztönei által hajtott söpredék ünnepelte az ártatlan áldozatok vadállatok elé vetését. És ezek a vadak a 21. századi demokratikus Szlovákiában rendőri egyenruhában voltak.
A bestiális hatósági fellépés legsúlyosabb sérültje a 18 éves dunaszerdahelyi Lengyel Krisztán volt, akit a menekülő tömeg maga alá gyűrt.
A magatehetetlen srácot egy minden emberi mivoltából kivetkőzött zsaru még fektében is megrúgta.
A helyszínen kétszer kellett újraéleszteni, végül mentőhelikopter szállította kórházba.
A dunaszerdahelyi magyarverés iszonyú képsorait Kárpát-medence szerte döbbenten és ökölbe szorult kézzel nézték. A brutális fellépés egyébként talán azóta is példátlan társadalmi egységet szült Magyarországon. A rendőrterrort a balliberálistól a radikális jobboldali médiáig egyöntetű felháborodás fogadta. (A Nemzet Tahója, a veterán árokásó és tartalékos wannabe polgárpukkasztó, Tóta W. Árpád ordenáré cikkét a hozzá hasonló gondolkodásúak nagy része is megvetéssel kommentálta.)
A véres események után a Gyurcsány-kormány nem tehette meg, hogy nem követel magyarázatot. A szlovák hatóságok saját maguknak is több ponton ellentmondó hantázását, a hatósági fellépés „törvényes és arányos” jellegét megállapító „kivizsgálás” után azonban Budapest elhallgatott. A
felelősöket azóta sem számoltatták el, az áldozatok semmilyen kártérítést nem kaptak.
Az akkori belügyminiszter, a brutális rendőrattakot cinikusan védelmébe vevő Robert Kalinák ma is a belügyi tárcát vezeti – tavasz óta koalícióban a Híddal.