Egy regényben egyszer egy túlvilágjárás-jelenettel találkoztam. Bátor vállalkozás ez íróként, hiszen ki mondhatja, ismeri a túlvilágot? És nagy felelősség is ez, hisz ha valamit olvasunk róla, az óhatatlanul is befolyásolja majd róla alkotott képünket. Nagy hatású vállalkozás, sokat építhet, és sokat ronthat.
Ebben a túlviláginak nevezett jelenetben főhősünk nyomorult sorsú, börtönben ülő emberekkel találkozik. Ők azok, akiket az igazságért üldöztek. Most egy börtönben ücsörögnek, várják az ítéletet, mert akkor szabadok lesznek.
Máshol szánalomra méltó, fekélyes betegeket talál…
„Kik ők?”
– kérdezi kísérőjét.
„A békeszeretők.”
– szól a válasz.
Majd kórház betegekkel: a tisztaszívűekkel tele, majd a csontsovány irgalmasok, aztán a kiapadt forrás körül csendben ülők: akik szomjazzak az igazságot, és végül a szelídek, akik egy hatalmas palota pincéjében várnak, ígérettel a palotára.
És az ember rájuk néz, végig néz ezen a soron, és mit lát? Nyomort és nélkülözést. (Kérdés, máshol mi várná persze.) Nem épp a legvonzóbb jövőkép. De valóságos. Mindjárt megmagyarázom.
Most egy saját értelmezését adom (amely inkább kérdés lesz, mint válasz a hallott képre): ez a túlvilágjárás a hitről szól.
Mi az az erő, ami a szomjasokat a kiszáradt kútnál tartja? Mi ez az ígéret? Ki mondta nekik az ígéretet?
És valóban: gondoljunk csak a nagy döntéseink pillanataira… Akkor mi alapján döntöttünk? Az igazán átgondolt, éjjeleken át forgatott döntések. Mi járt eszünkben? Talán hasznok, pénzcsörgés, jól meggondolt hazugságok? Fakó tanácsok? Kitől fogadtunk tanácsot? Előbb vagy utóbb minden anyai, atyai vagy baráti jó tanács elég az élet tüzében. (Persze hacsak mi nem tesszük magunkévá, mintha egészen belső lenne.)
Elenyészik mint a lehulló falevél, felszárad, mint a harmat, felszáll, mint a köd. Volt-nincs, ha nem érezzük fontosnak, vagy éppen valóban nem is olyan fontos.
De mi az az ígéret, ami a túlvilágra is elér? Kinek van hatalma egy ilyen erős képet adni az embernek?
Azt hiszem, ez a hit.
Ez a szép szent, szerzett indulat, „jó-indulat”. Ez mindenkinek megadatott. Mindenki érez késztetést a szívében, mint egy belső kicsi, de nála erősebb – „bíró?”; „súgó?”; „tanácsadó?” – szavát.
Nem biztos, hogy mindig a legvilágosabban, a legegyöntetűbben, a legtisztábban és a legigazabban hallja, érti. De létezik. Mindenkiben. Lerázhatjuk, eltagadhatjuk, végtelenségig vitatkozhatunk vele. De tény, hogy mind birkózunk vele.
Mind folytatunk vele párbeszédet, vagy épp vitát, mindannyiunkat megsirattat vagy megnevettet néha.
Letagadhatjuk, elodázhatjuk, szétpszichologizálhatjuk, de minden csattanó pofon, minden sikertörténet és minden vakságunk ellenére a valóság az övé.
Övé, aki:
Van.