A sport, vagy más néven testkultúra a 20. század elején vált a tömegek szórakozási lehetőségévé, miután az ipari forradalom révén egyszerűsödött a munkavégzés, és a munkások szabadideje is növekedett. Ennek következtében már nem kizárólag a gazdagabb rétegek számára vált elérhetővé a sportolás lehetősége. Ezen felül kétségkívül rendkívüli közösségformáló ereje van a sportnak, éppen ezért talált benne óriási lehetőségeket a politika. A 20. században a diktatórikus berendezkedésű államok éppen ezért kiemelt szerepet szántak a sportnak.
A 20. században elsőként a fasiszta Olaszországban fordult elő, hogy az állam teljes mértékben felkarolta a sportot és persze önös célból, jelentős mértékben finanszírozta. Bár Olaszország az első világháború győztes oldalán végzett, mégis úgy érezhette magát, mintha vesztesen került volna ki a háborúból. A nagy háborút lezáró békékben csak kevés területi igényüket teljesítették, így joggal érezhette magát az olasz nép becsapottnak. A gazdaság is jelentős mértékben gyengült az infláció nagyarányú növekedése miatt. A gazdasági recessziót az is kiváltotta, hogy a „Nagy Háború” miatt a turisták is elmaradtak, és a kiesett bevételeket az olasz politika a pénzrontással akarta kompenzálni.
A jelentős mértékű fedezetlen bankjegy kibocsátás a háború után is folytatódott, mivel az országot újjá kellett építeni.
Az olasz Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) 1921 novemberében alakult meg, Benito Mussolini vezetésével. Céljuk, a mihamarabbi hatalomátvétel volt, amelyre aztán egy évvel később 1922 októberében sor is került, köszönhetően annak, hogy az akkori miniszterelnök, Luigi Facta be akarta vonni a szocialistákat a kormányba. A fasiszta párt vezetői azonnal gyors mozgósításba kezdtek és pár nap alatt több nagyvárosban is erőszakkal, de jelentős ellenállás nélkül, átvették a hatalmat. A fasiszta csapatok Róma felé is megindultak, ami pánikot okozott a városban, ám a király, III. Viktor Emánuel nem engedte az ostromállapot kihirdetését, végül maga Mussolini ment tárgyalni a királyhoz és érte el, hogy kormányt alakíthasson. Két nappal később, október 31-én így is megtörtént a fasiszta felvonulás Róma utcáin. Így vált Mussolini Olaszország miniszterelnökévé.
"Mussolinizmus"
Már a hatalomra jutástól kezdődően jelentősen nőtt Mussolini ismertsége, még akkor is, ha a kultuszépítés lehetőségei, még nem álltak korlátlanul a rendelkezésére. Fontos szerepet játszott az a fajta politizálás, ami a Duce személyét állította a középpontba, illetve az ebből fakadó politikai stílus, amely gyakran épített különböző mítoszokra, rítusokra és szimbólumokra. Több magazin, újság vagy politikai életrajz is készült róla. Többször is szerepelt a címoldalakon, ami akkoriban igen szokatlan jelenségnek számított, hogy egy miniszterelnökről ennyi fényképet közöljenek.
Mussolini egyre többször szerepelt közéleti emberként vagy politikusként. Ő vált a haza atyjává, míg magánemberként a gondoskodó családfővé. Nem egyszer mutatták őt úgy, hogy sportolt, lovagolt, autót vagy motort vezetett, de ezen kívül ő volt egy személyben a hadvezér, az admirális, a katonai zseni és a stratéga is. A Duce volt az, aki felemelte szavát az első világháború utáni béketárgyalások során Itáliát ért súlyos igazságtalansága ellen.
1925 ősze és 1926 ősze között merényletkísérletek sora tette lehetővé a Duce alakja iránti fanatikus rajongás mindennél hatalmasabbá vált. Ezen a téren persze nem csak a párt vezető személyei léptek fel kezdeményezőként, de a sajtó és bizony olykor az egyház is „besegített.” A propaganda a mozikban is fellelhető volt, mivel 1926 után minden egyes film előtt kötelező volt filmhíradót vetíteni. Kijelenthető, hogy a Duce népszerűsége a fasizmus rendszerénél is nagyobb volt, ugyanis sokkal többen tudtak azonosulni vele, mint a fasizmussal.
Fasizmus és a sport
Az első világháború előtt a hétköznapi olasz polgárnak nem sok szabadideje volt az általános testmozgásra. Általános volt a szegénység és az alultápláltság. Kézenfekvővé vált tehát, hogy a testkultúra nem tartozott a napi tevékenységek, a kielégítendő mindennapi szükségletek közé. A mezőgazdaságban dolgozóknak, vagy nem volt elég szabadidejük, vagy nem rendelkeztek annyi pénzzel, hogy bármilyen tömegsportot végezni tudjanak munkájuk után. A múlt század fordulóján csupán az olasz társadalom kicsiny része – az arisztokrácia – engedhette meg magának a rendszeres sport luxusát.
Olaszországnak nem csak a fasiszta rendszer megszilárdításának szükségessége bírta rá a sportkultúra fejlesztésére, hanem alkalmassá tette az a tény is, hogy a római birodalom egykoron a görög hagyományok örököseinek vallották magukat. A rómaiak puritánsága ugyan ellentmondott a görög játékok ünnepélyességének, ám a testedzés szükségszerűsége a rómaiaknál is meg volt, mivel a világuralmuk fenntartása érdekében folyamatosan harcban kellett állniuk. Ám a sport teljesen elvesztette jelentőségét, amikor Marius zsoldoshadsereget hozott létre, ezzel pedig a testedzés erősen visszaszorult.
A fasizmus, a testkultúra fejlesztésében az erős és harcedzett nép zálogát látták. Éppen ezért volt olyannyira fontos a sport kiemelt állami támogatása a két évtized alatt.
A propaganda szerepe
A világháború után sokat változott az általános testmozgás szerepe az olasz közéletben. Az aktívan funkcionáló fasiszta propaganda ugyanakkor nagyon hamar észrevette a sportban – különösképpen a labdarúgásban – rejlő lehetőségeket a nemzeti érzés erősítésében. A fasiszta rendszer számára az állandó testmozgás és a testkultúra fejlesztése, praktikus szempontok miatt is fontossá vált, ugyanis az első világháború idején vált nyilvánvalóvá, hogy milyen katasztrofális állapotban van az olasz lakosság fizikai állapota. Az elmaradott egészségügyi viszonyok miatt, kevésbé volt elérhető cél az erős az ún. olasz ember megteremtése. Mussolini éppen ezért, igyekezett Olaszország első számú sportolójaként tetszelegni. Ha kellett, úszott, teniszezett, vagy akár lovagolt is, de volt, hogy autóvezetőként vagy éppenséggel repülőgép-pilótaként is megjelent a filmfelvevőgépek és a fényképezőgépek előtt. Az erő és a férfiasság ábrázolása a fasiszta propaganda figyelemfelkeltő feladatai közé tartozott.
A hatalmas propagandával nagy tömegeket tudtak megmozgatni, és nem csak a sportolási kedvet, hanem a sportközönséget is fejleszteni akarta a fasizmus. Tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a háttérbázis növeléséhez azt a kultúrát is fel kell építeni, hogy az emberek a szórakozással töltött idejüket is igyekezzenek a sportra irányítani.
Éppen ezért került előtérbe egy olyan sportág, amely ezt a tömegigényt, illetve a sportközönség növelésének igényét is egyaránt képes volt teljesíteni a fasizmus számára, ez pedig nem volt más, mint a labdarúgás.
Az első számú sport
A fasizmus eleinte az inkább tradicionálisabb (vívás), és a modernizációhoz jelentős mértékben kapcsolódó (pl. autóversenyzés) sportokat részesítette előnyben. A rendszer mindazonáltal hamar észrevette a labdarúgásban rejlő hatalmas, a tömegeket igazán megmozgató adottságokat. A labdarúgás az a szórakoztató tevékenység volt, amellyel a hétköznapi problémákról könnyűszerrel lehetett elterelni a figyelmet vagy a gyenge lábakon álló nemzeti identitást erősíteni. Ebből adódóan nem véletlen, hogy a fasizmus időszaka alatt a futballnak kiemelt szerepe volt a propagandában.
Hatalmas pénzösszegeket invesztáltak a sportba és azon belül is a labdarúgásba. Rengeteg létesítmény, csarnok és stadion épült ezen időszak alatt.
Mussolini maga is szeretett labdarúgó-mérkőzésekre járni, a korszak egyik sztárcsapatának számító Bologna volt a kedvenc együttese, de a fasiszta párthoz több szállal kötődő Lazio mérkőzésein is néha feltűnt. 1932 májusában a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) a stockholmi kongresszusán ítélte oda az 1934-es labdarúgó-világbajnokság rendezését az olaszoknak. A gazdasági világválság sújtotta Európában, kiváló alkalmat nyújtott a fasiszták számára, hogy reprezentálják, hogy a liberális demokráciákkal ellentétben, Itália a római birodalom büszke örököse, amely bármikor képes impozáns tornát szervezni.
Az állam minden anyagi támogatást megadott az olasz szövetség számára, így az minden költséget magára tudott vállalni. A FIFA az olasz szövetség alelnökét, a fasiszta Giovanni Maurót nevezte ki a szervezőbizottság élére, ezzel is elnyerve a fasiszta párt kegyét a rendezéshez.
Az olaszok rengeteg stadiont építettek már a kandidálás elnyerése előtt is. 1925-ben a Bolognának maga III. Viktor Emánuel király helyezte le a Stadio Littoriale alapkövét, 1927 májusában át is adták. A Littorialét annak a reményében építették, hogy az 1932-es nyári játékokat Bologna kapja meg. Ez idő alatt a város, az olasz sport egyik fellegvára lett. A modernizációs program keretein belül 1928-ban elkezdték építeni a római nemzeti stadiont, amelyet ma Stadio Olimpico néven ismerünk. A stadion Foro Italico nevű monumentális sportpark egyik fontos létesítményeként épült 1932-ben. Ugyanebben az évben, Mussolini kérésére kezdték el építeni a torinói stadiont, amelyet egy évvel később a párt titkára Achille Starace avatott fel. Ezt a létesítményt Mussoliniről nevezték el. De stadiont építettek, Milánóban (1926), Firenzében (1931), és Genovában (1933) is.
Az olasz világbajnokság
Giorgio Vaccaro és társai minden lehetőséget megragadtak annak érdekében, hogy a Squadra Azurra mindenképp a világ egyik legjobb csapata legyen. Már a húszas évek végétől előfordult, hogy az olaszok szövetségi kapitánya, Victorio Pozzo, Dél-Amerikából igyekezett visszahonosított játékosokkal megerősíteni keretét. Bár a Fasiszta Nemzeti Párt a labdarúgó-válogatott sikerét az olasz nép sikerének igyekezett propagálni, nem jelentett számukra ellentmondást a visszahonosított játékosok sora. Az igazi hullámot, Raimundo Orsi indította el. Pozzo egymás után próbálta ki az argentin, brazil, paraguayi, illetve uruguayi játékosokat, mint: Cesarini, Demaria, Fedullo, Guarisi, Monti vagy Sallustro.
A tornagyőzelem végül Olaszországé lett, mivel a Csehszlovákia elleni döntőt hosszabbítás után megnyerte.
Bár később megvádolták azzal az olaszokat, hogy pusztán csalással nyerték el a győzelmet (4 évvel később, a párizsi döntőben, a magyarok elleni mérkőzésen szintén szárnyra kapott ez a híresztelés), minden kétséget kizáróan az olasz válogatott a világ egyik legjobbja volt ekkoriban. Másrészről azóta sem volt semmilyen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a két említett világbajnoki döntőn, a játékvezető vagy az ellenfél, szándékosan befolyásolta volna az eredményt.
A fasizmus, a külpolitikai propagandisztikus céljain kívül a labdarúgás, a nacionalista öntudat megteremtését is szolgálta. Ennek ugyanakkor volt hátulütője is. Mivel miközben a futball alkalmasnak mutatkozott az úgynevezett olasz egység megteremtésére, egyidejűleg ahhoz is hozzájárult, hogy felerősödtek az erős regionális ellentétek vagy egy adott városon belüli rivalizálás, amelyek a mai napig meghatározzák az olasz labdarúgást.
Fasizmus, nők és pia - az olasz futball piszkos tizenkettője
A labdarúgás már a század elejétől rendkívül népszerű volt köszönhetően annak, hogy a legtöbb országban felismerték a sportágban rejlő hatalmas, a tömegeket igazán megmozgató adottságokat. A labdarúgás az a szórakoztató tevékenység volt, amellyel a hétköznapi problémákról könnyűszerrel lehetett elterelni a figyelmet, illetve lehetett vele erősíteni a gyenge lábakon álló nemzeti identitást.
Felhasznált források:
Nagy Béla Ádám - A 20. századi diktatúrák sportpolitikája és sportpropagandája
Andreides Gábor - Nemzet és identitásépítés az olasz fasizmus alatt
Turbucz Dávid - Mussolini vezérkultusza