Tokody Marcell fővárosi jobbikos képviselő szúrta ki egy gyorsétteremben ezt a poharat, amelyre munkaerő-csábító szövegként azt írták:
"Itt biztosan megkapom a fizetésem."
Na, ez az a mondat, amivel Németországban, Hollandiában, vagy Ausztriában biztosan nem lehetne melósokat toborozni. Mert
egy német, holland, vagy osztrák munkavállaló ezt a mondatot nem is értené.
És nincs nagyobb gyalázat, mint, hogy mi pontosan értjük. Hogy ezen a hosszúsági és szélességi fokon, amelyet a hazánknak hívunk, és ahol ehhez méltón is kellene élnünk, nem az számít menőnek, aki jól keres, hanem már az is, aki megkapja a fizetését. Hogy
27 elcseszett év alatt megtanultunk alázatosan örülni annak, ha a munkánk után járó bért kegyeskednek kifizetni nekünk.
Hogy azt fogadtuk el az egyetlen létező és létezhető valóságnak, amelyben ez a bér harmada annak, amit 250 kilométerrel nyugatabbra meg lehet keresni - akkor is, ha az országon belül maradunk, csak mondjuk Békésből, vagy Szabolcsból tekintünk irigykedve Budapestre.
Az elmúlt évtizedek tanult tehetetlensége légkalapáccsal verte a fejünkbe, hogy
jussunk nincs, legfeljebb szerencsénk.
Hogy nem megérdemelt fizetésünk van, hanem merő jóindulatból adott kegydíjunk. Hogy a szabadság, vagy táppénz nem alapvető jogunk, hanem szívesség, amit vagy megkapunk, vagy nem, de mindenképp elnézést kérünk érte. Hogy nem kiharcoljuk, hanem legfeljebb - nagy ritkán, az állam, vagy a főnök nagylelkű pillanataiban - ajándékba kapjuk a több bért, jobb munkakörülményeket, színvonalasabb ellátást, a fél fokkal emberibb életet. És, hogy ezek bármikor vissza is vehetők, hiszen
értük nem tettünk semmit, így a védelmükben sem tudunk.
És persze, ezért rebegünk hálaimát a multikhoz, hogy méltóztatnak néha munkahelyeket teremteni. Az sem érdekel minket, ha nem fizetnek adót, sőt, még mi fizetünk nekik ezért az önzetlen humanitárius gesztusért. S, ha valaki szóvá teszi, hogy ez talán mégsem fair, az választhat, hogy a cinikus kormánypárti propagandisták köpködik hazaárulóvá, vagy a szuperracionális liberális értelmiség röhögi körbe.
Így lettünk mi Európa engedelmes öngyarmatosító balfaszai. Szorongatjuk a párszázas menühöz kapott kiskólát, és felragyog az arcunk, mikor olvassuk: "Itt biztosan megkapom a fizetésem". Vagy gyorsan beburkoljuk a hambit, lelépünk a Blaha Lujza téri Mekiből - és meg se állunk az alexanderplatzi Burgerig. Ezt a két verziót hagyták nekünk - ezt hagytuk magunknak.
Negyven év kommunista diktatúra megtanított minket arra, hogy tilos kiállni magunkért - negyedszázadnyi rablókapitalizmus pedig arra, hogy felesleges is.
Ameddig ezt a két pokoli leckét nem töröljük ki a fejünkből, azt a bizonyos pohárra írt mondatot az unokáink is érteni fogják. És az már nem csak az elit szégyene lesz, hanem a miénk is.