Kampányújságjában meséli el a keszthelyi központú Zala megyei 2-es választókerület jobbikos képviselőjelöltje, hogy miért hagyott fel a közszolgálattal. A Keszthelyen élő Weller-Jakus Tamás legutóbb Nagyvázsony jegyzője volt.
„Egyre több mindenből lett elegem – mondja az interjúban. – Az országot egyre jobban eluraló korrupcióból, az urambátyám világból. Abból, hogy
megint a kapcsolatok, a pártszínek számítanak, nem a hozzáértés.
Huszonöt évet húztam le az önkormányzati szférában. Láttam az árnyoldalait, az utóbbi években egyre inkább és lett volna bőven alkalmam nekem is elcsábulni. Én azonban nem azt az utat választottam... Zala megyére különösen jellemző a sógorkoma, urambátyám világ, nagyon nehezen lehet álláshoz jutni. Nagyon sok olyasmi felgyülemlett bennem, amit nem vesz be a gyomrom. Azt tapasztaltam, hogy a jó pályázatok helyett a kijárós módszer dívik, a kapcsolatok révén lehet nyerni. Elkeserített, hogy mára a jegyző is csak amolyan „félvezető” lett, kiszolgáltatott, alárendelt figura, párhuzamosan az önkormányzati önállóság leépítésével.
2010 után bárkit indoklás nélkül el lehetett küldeni a közigazgatásból, ami a legsötétebb Rákosi-időkre emlékeztetett. Azóta pedig egyre inkább visszaszorul a jogállam, lásd az Állami Számvevőszék eljárását a Jobbik ellen”.
Az interjú legdrámaibb része: „A legvégső lökést egy sajnálatos eset, édesanyám halála jelentette. Daganatos betegségére olyan gyógyszert írtak fel, melynek a beszerzésére minisztériumi engedély kellett. Két hónap telt el anélkül, hogy a kérelmére válasz jött volna. Egy orvos ekkor azt kérdezte, nincs-e fideszes ismerősünk, mert akkor meg lehetne sürgetni a dolgot... Végül így sikerült gyógyszert intézni, sajnos már későn. Ekkor mondtam azt:
annál lejjebb már nincs, hogy ha valaki fideszes, akkor gyógyszerhez juthat, ha nem az, akkor akár meg is halhat...
Én nem ilyen országban szeretnék élni. Négy gyermekünk is egyetemista, és mi is attól félünk: ha végeznek, akkor valamelyik nyugati országot választják a könnyebb boldogulás végett. De mi nem a számítógép elé ülve szeretnénk beszélgetni velük, nem csak azon keresztül szeretnénk látni az unokáinkat! Azt akarjuk, hogy idehaza boldogulhassanak, itthon is megtalálják a számításukat. Ehhez azonban gyökeres változásokra van szükség...”