Stuart Jones közel-keleti ügyekért felelős államtitkárt tegnapi sajtótájékoztatóján arról kérdezték:
"Hogy lehet az, hogy Washington az iráni választásokat rendszeresen kritizálja, míg a szaúd-arábiaiakat soha?"
Jones
pontosan 18 másodpercig nem tudott megszólalni,
majd hümmögésekkel és ööö-zésekkel gazdagon tarkítva arról beszélt, hogy a szaúdiakkal milyen eredményes tárgyalásokat folytattak, viszont Irán támogatja a terrorizmust, ezért veszélyes.
Az államtitkár válasza egyrészt meglehetősen kínos, hiszen
Rijád lényegesen több radikális iszalmista szervezetet támogat Szíriában és világszerte, mint Teherán.
(Már csak azért is, mert a dzsihadista csoportok nagy többsége a Szaúd-Arábiában államvallásként funkcionáló vahabita iszlám és nem az Iránban uralkodó síita irányzat követője.)
Másrészt a kérdés tényleg piszkosul kényelmetlen lehet a Szaúd-Arábiával évtizedek óta kiváló viszonyt ápoló washingtoni vezetésnek. Iránban ugyanis valóban korlátozott demokrácia van, ahol egy vallási testület dönti el, ki indulhat az elnökválasztáson - viszont vannak választások, amelyeken a jelöltek tényleg versengenek egymással, olykor kifejezetten durva, belemenős kampány közepette. Ezt a rendszert persze számos szempontból lehet bírálni. Ellentétben a szaúd-arábiai választási szisztémával, amit nem. Mert, hogy nincs olyan. Az ország ugyanis
abszolút monarchia,
ahol az uralkodó teljhatalommal felruházva dönthet bármilyen kérdésben. Pusztán a vallási vezetőkből álló Ulemával, és a javarészt saját családja tagjaiból álló Miniszterek tanácsával kell egyeztetnie. Az elmúlt két évtizedben ugyan már működik egy 150 fős királyi tanácsadó testület, de ezt egyrészt nem választják, hanem az uralkodó nevezi ki, másrészt
az égvilágon semmilyen konkrét hatalma nincs.