Csak nézem, ahogy kedden este Kálmán Olga húsz percen keresztül azt próbálja kimondatni Vona Gáborral, hogy feloldhatatlan ellentét van a békepárti, stílusváltáson áteső, néppártivá váló Jobbik és a párt tagsága között. A Jobbik elnöke azt feleli, hogy azt nézzék, amit ő tesz és mond, hiszen ő jelöli ki az irányt, az erre érkező válasz pedig az, hogy a pártot a tagsága alapján is megítélik, nemcsak egy személy alapján. Vagyis, egy szebb világot ígérő hajó nevét akkor is rettegni fogják az azt szélnek eresztő város lakói, ha a kapitánya ugyan mind közül a legbecsületesebb, de a matrózai a kikötőben olykor martalócokká válnak.
Ugyanakkor egyre többet hallani olyanokat, hogy a Jobbik letért az útról, már nem azt képviseli, amit régen, elkényelmesedett vagy megvették, elárulta az eddigi ügyet, már nem is radikális, de még csak nem is nemzeti. Maradva a hasonlatnál, az említett matrózok a kocsmákban azon vitatkoznak, hogy a kapitány vajon kijátssza-e őket a rettegett kalózoknak vagy elromlott-e az iránytűje, de arról sokan meg vannak győződve, hogy már nem az ígéret földje felé vezeti a hajót.
A potenciális szimpatizánsok, a városlakók pedig hol rettegnek a martalóccá váló matrózoktól, hol pedig csatlakoznak hozzájuk a tombolásban, míg egyesek szurkolnak a kapitánynak, sőt, többen egyenesen matrózok szeretnének lenni, míg megint mások pedig már elvesztették a hitüket benne vagy kifejezetten gyűlölik.
A hasonlat szereplőiben felmerülő kérdések a Jobbik kérdései, amit a párt vezetésének, tagságának és szimpatizánsi körének (kinek-kinek a maga karakterének szemszögéből) minél előbb meg kell fogalmaznia, majd a lehető legpontosabban meg kell válaszolnia. Minden felesleges riadalomkeltés nélkül kijelenthető, hogy amennyiben mindezt nem teszi meg, akkor a párt előbb-utóbb a vezetésében, a tagságában vagy a szimpatizánsi körében olyan sérüléseket fog szerezni, amelyek a bukását is jelenthetik.
Nem gondolom, hogy a mindentudás birtokában lennék, és legalább annyira nem is akarok abban tetszelegni, hiszen tudom, hogy számtalan kérdést kell feltenni és megválaszolni. Néhány kérdés viszont megkerülhetetlen, ebben biztos vagyok. Ezek közül az első kettő nem is az, hogy van-e feszültség a radikális változásokat ígérő párt vezetése és a tagsága között, valamint a párt irányvonala egybeesik-e a vele szimpatizálók irányultságával, hanem, hogy tudja-e a párt, hogy milyenek a tagjai és a szimpatizánsai, valamint a tagjai és a szimpatizánsai tudják-e, hogy milyen az a párt, amelyre szavaznak, amelyet követnek? Ezek pontosan a kapitányt, a matrózokat és a városlakókat nyomasztó kérdések.
A Jobbik útja és sikere nem érthető meg számos tényező figyelembevétele nélkül. Természetesen itt most minden egyes összetevőre nem lehet kitérni, ugyanígy a párttal szimpatizálók motivációja is sokrétű. Anélkül, hogy részleteiben kitérnénk az egyes összetevők hatásaira, azt látni kell, hogy a Jobbik alapjaival szorosan összefügg (több globális tényező mellett) a rendszerváltozás sikertelensége, a MIÉP útja, az első néhány megszülető nemzeti kiadvány és hírportál, a skinhead szubkultúra, a nemzeti rock kialakulása, a tüntetések és utcai demonstrációk világa, a hazafias mozgalmak létrejötte, a szurkolói táborok, a hagyományőrzés, a közbiztonság romlása, a politika eltávolodása és még sorolhatnám. De hogy még konkrétabban érezzük az ízét a párt létrejötte körüli miliőnek: a Hősök terén tartott nagygyűlések, a betyárok, a Magyar Fórum, a Pannon Rádió, a Fejbőr koncert a Kárpátiáig, a magyarverések, az érpataki modell, a cigánybűnözés, a betiltott rendezvények, a zsidósággal való párbeszéd nehézsége, az első Nagy-Magyarország matricák, a Harcos ruhamárka, a Magyar Sziget, a HVIM, a kurucinfó, a Magyar Gárda, a metafizikai tradicionalitás, az őszödi beszéd, a TV-ostrom, a határon túli magyarok jogaiért folyó küzdelem, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat és nem ér véget itt sem a sor.
Fontos tény (melynek el nem ismerése sok félreértésre ad okot), hogy nem a felsorolt, a párt alapjaival szorosan összefüggő tényezők összessége a Jobbik, hanem csak egy azokkal valamilyen módon kapcsolatban álló, de valójában formájában azokhoz csupán hasonló eszköz az ebben a miliőben élő emberek számára. Pontosabban azok számára, akik ekkor látnak valami hasznosat vagy értékeset a párt létében, hiszen közülük sem mindenki jár nemzeti rock koncertre, vesz részt tüntetésen vagy érdeklődik az őstörténet iránt, így egy párttal való foglalkozás sem törvényszerű.
A Jobbik pedig eközben (egyik tényezővel szorosabb, másikkal lazább viszonyban) bekerült 2010-ben a parlamenti politizálás mélyvízébe, de sokak várakozása ellenére nem fulladt bele (míg mellette pártok jöttek és mentek, emelkedtek és süllyedtek), hanem megerősödve, erejét és támogatottságát növelve folytatja jelenleg is az útját. A legújabb közvélemény-kutatások szerint a biztos szavazók körében átlépte a lélektaninak tekintett 25 %-os küszöböt, elutasítottsága pedig rohamosan csökken. Nem titkoltan a közelmúlt sikereit a párt úgy tartja, hogy elsősorban a stílusváltásának, a „cukikampányának”, a programja kommunikációs szempontból tudatos és átgondolt átcsomagolásának köszönheti.
Vannak, akik a régi közegből érkezve elfogadják a stílusváltást, míg mások elutasítják vagy nem értik meg. Megint mások (és szükségszerűen ők vannak többen) már a stílusváltás hatására csatlakoznak, és számukra a múlt emlékei nem is léteznek vagy érthetetlenek, mert látszólagos ellentmondásban vannak azzal, amit most tapasztalnak. És ezzel el is érkeztünk arra a kiinduló pontunkra, amely miatt (persze álszent módon) Kálmán Olga is aggódott az ATV-ben, miszerint gordiuszi csomóval állunk szemben akkor, ha a párt gyökérzetét alkotó (nem életkort értve alatta) öregjeit, valamint a minél magasabbra törő és egyre terebélyesedő lombkoronájaként értelmezhető új támogatóit vetjük össze.
A megoldást azonban ott kell keresni, maradva a klasszikus fás hasonlatnál, hogy amikor annak a méreteit csodáljuk, akkor sem botránkozunk meg azon, hogy milyen messzire kerültek a levelei a gyökereitől, hanem csodáljuk, hogy vajon milyen erős gyökerei lehetnek, ha ilyen magasra tudott nőni. Valamint egy normális világban az öregjeinkre sem úgy tekintünk, mint a múlt lenézni való maradványaira, hanem mint a bölcsesség forrásaira, akikre fel tudunk nézni, és akikből töltekezni tudunk.
A Jobbikban és a Jobbikot segítők körében azonban látható jelei vannak annak, hogy a kezdeti miliő öregjei nem örökíteni akarnak, nem tanítani és táplálni akarják az újakat, hanem befelé fordulva nosztalgiázni, és sok esetben meg nem értésből fakadóan visszahúzni. Az újak pedig ugyanekkor nem akarnak örökölni, hanem gyökértelenül próbálkozni, nem akarnak tanulni, csak mindent jobban tudni, és nem akarnak táplálkozni a tudásból, hanem kisgyermekként válogatni benne. Abban azonban egyeznek, hogy mindannyian a maguk képmására alakítanák a pártot, miközben valójában ők csak hozzátehetnek, de formálni, irányítani a vezető, a kapitány felelőssége.
A kapitány kérdésére, hogy kik a matrózok és a vele szimpatizáló városlakók, egyszerű választ nem is adhattam, de talán érzékeltethettem, hogy mégis hogyan képzelje el őket. Már nem teheti meg, hogy csak a bölcs öregekkel veszi körbe magát, akikkel újra és újra a szép emlékeket idéző szigetekre jutna vissza. És azt sem, hogy a fiatalok kénye-kedve szerint figyelmen kívül hagyja a korábban megszerzett tudást, és vesztébe kormányozza hajóját. Jó vezetőként összhangba kell hoznia őket, organikussá kell tennie a működésüket, nekik pedig ebben a partnerei kell, hogy legyenek.
A partnerséghez pedig a matrózok és városlakók kérdésére adott válasz felismerésére van szükség, azaz arra, hogy milyen a kapitány, amit követnek. A kapitány sem nem bölcs öreg, sem nem fiatal, és nem is félig ilyen és félig olyan, hanem teljes mértékben bölcs öreg és egyben teljes mértékben fiatal is. Nem elválasztó köztük, hanem irányjelző számukra. Képviseli a múlt bölcsességét és a jelen kihívásainak megfelelő fiatalságot.
Azt hiszem, ha a Jobbiknak, amennyiben növekedni, terebélyesedni és erősödni akar, akkor ezeket kell figyelembe vennie. Ha ezeket belátja a vezetősége, akkor nagyobb eséllyel látják be a tagjai, és ha ők is, akkor már nem lehetetlen, hogy a szimpatizánsai (a potenciális tagjai vagy szavazói) is belássák, és ez utóbbi elengedhetetlen ahhoz, hogy a növekedés folytatódjon.
Ha így lesz, akkor már nem lesz kérdés, hogy a párt miket tekinthet a megváltoztathatatlan alapelveinek, és miben formálódhat. Nem fogják az alapjait letevő tagjai és szimpatizánsai azt mondani, hogy letért az útról. Végül pedig az újonnan érkezők számára egyértelmű lesz, hogy ahova érkeznek, azt kiknek köszönhetik, kikre lehetnek büszkék és kiktől kell tanulniuk, ha a frissességükkel hozzá akarnak tenni a közös ügyhöz.
Ahogy említettem, ezeken felül még vannak kérdések, és az is biztos, hogy a feltett kérdéseknek és a megadott válaszoknak a megértéséhez ahány ember annyi út vezet. De ezen az úton a Jobbik vezetésétől a szimpatizánsokig mindenkinek végig kell menni, és mindenkit végig kell vezetni, különben a pártot előbb-utóbb felemészti az egyre több ellentmondás, a belső feszültség, az identitásválság és az egymás meg nem értése.
Ha sikerül, és kialakul az egyensúly, akkor a matrózok nem lesznek többé martalócok, nem fognak kételkedni a kapitányban. A városlakóknak nem lesz oka félni, nem fogják a kapitányt gyűlölni, örömmel fognak csatlakozni hozzá. A kapitány pedig a segítségükkel elvezetheti a hajójukat oda, ahova ígérte, egy valóban szebb jövőbe.