Írországban nem a Dublini Iskola és Óvoda az egyetlen, amely a kivándorolt magyar családoknak segít abban, hogy gyermekeik helyesen megtanulják a magyar nyelvet és megismerjék őseik kultúráját. A 120 ezer fős Corkban, az ország második legnagyobb városában is működik egy intézmény, ám létszámában jóval elmarad fővárosi társától.
Mikor három évvel ezelőtt útjára indult a DIÓ, még csak egy termet szerettek volna bérelni, ahol az eredetileg harminc fősre tervezett csoport elszeparálva elfért volna. A valóság azonban felülírta a várakozásokat. Az első évnyitón több mint nyolcvan diák fészkelődött a sorokban – meséli az igazgató, Binder András, már a Liffey (Dublin folyója) partján fekvő új iskola, az ibat College egyik termében. Az épület első szintjét, ahol 6 teremben oktatnak magyar nyelvet és kultúrát évi 10 ezer euróért bérlik. A magyar kormány pont ennyi támogatást ígért be az intézménynek, ami még mindig nem érkezett meg a számlájukra.
Pedig az iskola támogatása nem csak a kultúra fennmaradásának érdekében fontos, hanem a magyar közösség összefogására és egymás megismerésére is sarkallja a kint élőket. András szerint, közösségük létszámát jelenleg is 300 főre tehetjük. Hiszen a 86 gyermek, plusz az ő szüleik, egyes esetekben nagyszüleik is beletartoznak ebbe a csoportba, akik nem csak a tanítási napokon találkoznak, hanem sokan szerveznek közös kirándulásokat, programokat iskolán kívül is.
Az aulában várakozva, a vidám szülői csevejek és a gyermekek játékos sugdolózása mellett észrevettük, hogy egyre többen érkeznek karácsonyi ajándékdobozzal a kezükben. Amikor már kisebb torony csúcsosodott belőlük az egyik asztalon, közelebb mentünk, hogy megérdeklődjük már Márton-napon is a karácsonyra készülődnek-e. Az egyik édesanya, Katalin elárulta, hogy igen, de nem az iskolai karácsonyra gyűjtenek, hanem a dobozokat haza küldik. Haza Magyarországra, hogy a nélkülöző családok gyermekeinek is boldogan telhessenek az ünnepek.
Katalin tíz éve él Írországban, ahol először diákhitele gyors visszafizetése miatt vállalt munkát, végül ott ragadt, mára pedig sikerült a szakmájában elhelyezkednie. A szociális gyermekvédelmi szolgálatnál olyan gyermekekkel és családokkal foglalkozik, akik valamilyen bűncselekmény áldozatai lettek. Szociális érzékenysége sarkallta arra is, hogy gyűjtéseket szervezzen, hiszen idehaza a berettyóújfalui gyermekotthon vezetőjeként megtapasztalta, milyen ha a gyerekek önhibájukon kívül kénytelenek nélkülözésben élni.
„A mélyszegénységben élő magyar családokhoz juttatjuk el a csomagokat, és idén jut a berettyóújfalui otthonba is. Az én kis önző motivációm volt, hogy ezen keresztül visszakapcsolódva tudjak segíteni az ott maradt gyerekeknek”
- mondja Katalin, aki példátlannak véli közösségükben a magyarok összetartását. Minden alkalommal rengeteg ajándékot ajánlanak fel és a csomagokat több magyar nemzetközi futárcég ingyen gyűjti össze és szállítja haza.
Becsengettek, így Katalint magára hagytuk kisfiával és az ajándékokkal, hogy az igazgatóktól megtudjuk mi ösztönözte őket az iskola létrehozásában.
András Magyarországon 12 évig dolgozott pedagógusként, ebből öt évet egy XVII. kerületi iskola vezetőjeként töltött. Négy évvel ezelőtt látogatott el először Írországba és azonnal beleszeretett Dublinba, három hónappal később pedig már egy írországi magyar iskolában volt az elsősök osztályfőnöke, miközben felnőtteknek tanított németet.
Az iskola hamarosan bezárt, de a férfi úgy érezte, nem hagyhatja veszni ezt a kezdeményezést. Ekkor találkozott későbbi vezetőtársával, Temesi Krisztinával, aki akkoriban két kisgyermeke mellett a Lecsót – Lecke sóval klubbot vezette, ahol 4 és 7 éves gyerekeknek tartott a magyar hagyományokon, szokásokon alapuló foglalkozást. Kettejük lelkesedéséből és elhívatástudatából jött létre a DIÓ.
„Ahhoz, hogy Magyarországon az ember nyisson egy magániskolát nagyon sok mindenre van szüksége. Írországban, ha szeretnél egy vállalkozást vagy iskolát nyitni, akkor örülnek, hogy valami történik a városban és nem akadályoznak meg abban, hogy megvalósítsd az álmaidat.”
Andrásnak a magyar iskola volt az álma, ahová úgy látja, egyelőre inkább az értelmiségi szférában dolgozó szülők gyermekei járnak, de az igény egyre csak nő a tevékenységükre.
Nem csak azért, mert egyre többen ismerik meg őket, hanem azért is, mert egyre többen költöznek ki Írországba és több kisgyermek születik odakint.
Az iskola természetesen a rendes ír oktatási rendszer mellett működik és nem azt helyettesíti. A magyar ünnepekhez és az ír iskolai szünetekhez igazodva nagyjából minden második szombaton van tanítás. Négy órában oktatnak magyar nyelvtant és irodalmat, valamint a tanrendben helyet kapott egy hagyományőrző óra, amibe Krisztina a néptánctól kezdve az összes magyar hagyományon, énekeken át, a kézműves-foglalkozásig mindent próbál belesűríteni. Mint mondja, most már sikerült elérnie, hogy a többi órát is amennyire lehet tematikusan tartsák, hiszen egy óra nagyon kevés arra, hogy ne csak a szokásokkal, de az ünnep hátterével is megismertesse a diákokat.
„A gyerekek szeretnek ide járni”
-ezt nemcsak András mondja, hanem Tomi(9) és Zsombor(10) is, akik arról mesélnek, hogy épp most tudták meg, hogy Márton-napi előadást kell tartaniuk a „kicsiknek”.
Zsombor ugyan magyar szülők gyermekeként Magyarországon született, de 11 hetes kora óta Írországban él. A családdal ritkábban látogatnak haza, mint Tomiék, akinek édesapja ír származású. Ennek ellenére épp Zsombor az aki nem vágyik Magyarországra, míg Tomi nagy lelkesedéssel meséli, hogy mikor Magyarországra látogatnak, ott is jár iskolába, mert nagyszülei pedagógusok.
"Hát... amikor én nagy leszek, nagyon el akarok majd menni oda lakni"
- a talpraesett kisfiú véleményét még nem a társadalmi berendezkedés, sokkal inkább az időjárás befolyásolja. Mint mondja Írországban akkor érzi jól magát, mikor nem esik az eső, Magyarországon viszont élvezi azt is ha havazik és azt is, ha 30 fok van.
Nemcsak Tomi tervezgeti hazatérését. Az igazgató hozzátette, hogy sokan jönnek, de mennek is családok,
„a tavalyi évben 8 család költözött haza, és meglepő módon nem a fővárosba, hanem vidékre mentek.”
Ezek a családokhazatérve azzal a problémával szembesülnek, hogy az iskolarendszer különbözőségei miatt, például csak azért, mert Írországban egy évvel előbb kezdik a közoktatást, a gyerekeket itthon nem oda sorolják be, ahová fejlettségi szint alapján tartoznának, hanem csupán az életkort veszik figyelembe. Krisztina azt meséli, ő ismer olyan családot is, akik Írországból mentek Amerikába, majd mikor hazaköltöztek, három osztállyal sorolták lejjebb a gyereket, aki nem érezte jól magát és ez vezetett ahhoz, hogy a család ismét elhagyta Magyarországot. Mivel a poroszos magyar iskolarendszerbe nem tudják kezelni ezt a problémát, Andrással úgy döntöttek, mindent megtesznek azért, hogy egy olyan tanúsítványt állíthassanak ki, ami hazatérve segíti a magyar oktatási rendszerbe való rugalmasabb beilleszkedést.
Emellett idén szeretnék továbbfejleszteni az iskolát és megnyitni a felső tagozatot is.
„Három emberről tudok, aki már tett érettségit Írországban magyar, mint idegen nyelvből”
- szeretnék, ha ez a szám növekedne és diákjaik mind elérnék ezt a szintet, ha később mégis a hazatérés mellett döntenének, akkor ne kelljen az ennek hiányából fakadó problémákkal is szembesülniük.
Jelenleg a gyermekek még gondtalan éveiket töltik, végigjárva a termeket, mindenhol érdeklődő tekintetek figyelték a tanárokat, az ovisok örömmel énekeltek és táncoltak a magyar népdalokra, valamint színezték a Márton-napi libákat. Az iskola eközben arra is figyel, hogy a szülőket segítse a gyermeknevelésben, valamint a kinti életben.
Egy teremben Judit, a mentálhigiénés szakember várja őket tanácsadásra. Az ötvenes éveiben járó nő másfél évvel ezelőtt költözött Írországba, nem a pénz vagy a jobb megélhetés reményében, hanem mert gyermekei elvándoroltak. Egyik lánya Angliában, a másik Írországban telepedett le. Juditnak választania kellett:
„Vagy én megmozdulok, vagy skype-on ismerem majd meg az unokáimat.”
Végül a költözés mellett döntött, de az egészet egy kihívásnak, egy kalandnak fogta fel. Bár otthon tanulta az angolt, Írországban egy hétig csak pislogott, hogy milyen nyelvet beszélnek az emberek, de nem kellett sok idő és belerázódott, ahogy a környezetet is elfogadta.
„Másképp jobb itt, mint otthon. Élhetőbb, kiszámíthatóbb és sokkal kevesebb külső nyomásnak kell megfelelni.”
Írországban senki nem stresszel a külsőségeken. Míg otthon megszólták volna, ha pedagógusként melegítőben megy a boltba, odakint senki nem figyeli ki mit visel, vagy mije van. Juditnak tetszik ez a mentalitás, hogy önmaga lehet, de a gyökerekhez ragaszkodik, ezért is jelentkezett tanárnak mikor hallott a DIÓ-ról.
Otthon óvónőként és fejlesztőpedagógusként is dolgozott, így testhezállónak érezte a feladatot, viszont első állása mellett, amit egy hotelban szerzett, nem tudta megteremteni a szabad hétvégéket, mostanra idősgondozóként ez az idő felszabadult, de a tanári állások beteltek. Krisztinával abban egyeztek meg, hogy kipróbálják ezt a tanácsadást, és ha igény mutatkozik rá, akkor Judit így tudja segíteni az iskola munkáját.
Az egykori pedagógustól érdeklődtünk arról is, hogy mennyire lát bele a kinti oktatási rendszerbe és milyen különbségeket lát a magyarral szemben. Judit szerint Írországban a kisgyermekes családoknak nehéz helyzetük van, mivel csak fél évig maradhatnak otthon a gyermekkel, utána pedig nagyon magas összegekért fogadhatnak au-pairt vagy fizethetik a szintén horrorisztikus árú napközit. Van, hogy nem éri meg visszamenni dolgozni, mivel a kereset nem fedezné a kiadásokat, így viszont egy fizetés kiesik. Már ha ketten vannak.
„De az egyedülálló szülőket itt támogatja az állam, kevesen szűkölködnek, nem úgy, mint otthon, ha egyedül vagy.”
Az ír gyerekek ötéves kortól azonban kiváló oktatásban részesülnek. Magyarországon ez talán épp fordítva van. Judit úgy véli, a közoktatásnak az óvoda az egyetlen működő láncszeme, ami még valóban a gyermekért van, míg maga az oktatási rendszer elavult.
„Az a mennyiségű tananyag, amivel bombázzák a gyerekeket teljesen idejétmúlt.”
Bár kell az alapvető tárgyi tudás, rengeteg haszontalan információ van a fejekben, míg rengeteg hétköznapi dologra rácsodálkozunk.
Portálunk kivándorolt magyarokról szóló riportsorozatának korábbi részeiből, Péter történetét itt, Gergő és Szandra kiköltözésének körülményeit itt, Zsolti állampolgársághoz jutását itt, Lajos és Ildikó magyar társadalomban való csalódását itt, Bianka és Zsombor jobb társadalomért való törekvéseit itt, a külföldön jól menő vállalkozást kialakító magyarok történetét itt, arról, hogy Dani mit lát Magyarország és mit Anglia előnyeinek itt, az ír tengerparton fekvő magyar piacról itt, míg az egyedülálló édesanya, Vica sorsáról itt olvashat.