Felemelkedik, vagy káoszba süllyed Törökország?

Mi ez az egész? – kérdezheti joggal az, aki az elmúlt hetek törökországi eseményeire pillant. Az az ország, amelyet pár éve még a politikai stabilitás mintájának tekintettek a mindig problémás Közel-Keleten és amelyik éppen lezárni próbálta az évtizedek óta tartó ellenségeskedést a kurdokkal, ma minden eddiginél mélyebben süllyed bele a kommunista–nacionalista eszméket valló Kurdisztáni Munkáspárt nevű terrorszervezettel való küzdelembe. Eközben – erősen rácáfolva azokra az elméletekre, miszerint Törökország az ISIS titkos szövetségese – a terrorszervezet által ellenőrzött szír területekről napi szinten csapódnak be rakéták a határtól pár kilométerre fekvő törökországi Kilis megyeszékhelyen. A város lakói pedig egyre inkább menekülnek – velük együtt az ott menedéket találó szírek tömegei is.

 

Eközben pedig a héten Ahmet Davutoğlu miniszterelnök, a kormánypárt elnöke igencsak talányos körülmények között bejelentette lemondását mindkét pozíciójáról. Noha a lépés a párt belső köreit ismerők szerint nem volt teljesen előzmények nélküli, azt, hogy most mi következik, kevesen tudnák megmondani. Törökország évtizedek óta nem volt ilyen kritikus helyzetben.

Ha történelmi párhuzamokat keresünk az 1923-ban megalapított Török Köztársaság múltjában a mai helyzettel, nem lesz nehéz dolgunk. Törökországra mindig is jellemző volt egyfajta ciklikusság, a felemelkedő és süllyedő szakaszok pedig öt-tíz évente váltották egymást. Az ötvenes évektől megszilárduló „rendszer”, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, nagyjából a következőképpen nézett ki: egy kormány stabilitást és prosperitást hozott az országnak, a kezeletlenül maradt problémák azonban idővel túlnőttek rajtuk, ami társadalmi békétlenséghez vezetett. Az időnként már polgárháborúval fenyegető helyzetet pedig a hadsereg oldotta meg, radikálisan beavatkozva, a hatalmat átvéve, majd egy teljesen új politikai elitet felemelve.

 

Ha analógiákat keresünk, a mai helyzet nem sokban tér el ettől a logikától: az AK Parti kormányzásának első időszaka Törökországot felemelte, fejlett, Európa számos részétől gazdagabb és sikeresebb országgá tette. A sikerek mellett elkövetett tévedések azonban egyre elhatalmasodtak, ma pedig az ország egyre nehezebb helyzetben van.

Történelmi párhuzamot lehet vonni Recep Tayyip Erdoğan elnök helyzetét illetően is: nem ő az egyetlen olyan köztársasági elnök a török történelemben, aki aktív pártpolitikusi szerepből érkezett. Az analógiák azonban ezzel el is fogytak. Ellentétben elődeivel Erdoğan elnök nem veszített politikai erejéből, nem egyfajta „nyugdíjas” államfő lett, hanem továbbra is a politika meghatározó alakja maradt, sőt a legmeghatározóbb. Célja nem a politikából való visszavonulás, sokkal inkább egy új, elnöki rendszer megteremése lett, ahol minden eddiginél több hatalom összpontosulna kezében.

 

Ami a hadsereg rendteremtését illeti, a párhuzam ma már ezen a téren sem áll meg, nem véletlenül. Az AK Parti és Erdoğan ugyanis már a kétezres években – tanulva elődei sorsából – félreállította a katonaságot és megtörte annak politikacsináló erejét. Tette mindezt a nyugati vezetők lelkes támogatása mellett, a demokrácia jegyében, hiszen, milyen demokrácia az, ahol a hadsereg megpuccsolhatja a neki nem tetsző kormányt. Lehet azonban, hogy az országot a szétzilálódástól megmenteni képes utolsó erőt fejezték le ezzel a lépéssel?

A politikai elemzők szomorúan állapíthatják meg: a tapasztalatok most aligha segítenek a tisztánlátásban. A fent említett különbségek mellett pedig a miniszterelnök távozásának pontos körülményeiről is csak találgatni lehet. De ki is Ahmet Davutoğlu?

 

Davutoğlu amellett, hogy a kezdetektől fogva Erdoğan egyik bizalmi embere volt, kétségkívül az AK Parti egyik legműveltebb, legtájékozottabb és legtehetségesebb politikusa. Törökország legjobb egyetemén tanult, majd akadémiai karrierjét hagyta ott a politikáért. Külügyminiszterként az ő nevéhez köthető az a neo-oszmán külpolitika, melyet a világ sokáig csodált, koncepcióként pedig ma is figyelemre méltó – még akkor is, ha a gyakorlatban éppen napjainkban bukik meg.

 

Erdoğan elnökké választása után nem volt kérdés, hogy a megüresedő posztot Ahmet Davutoğlu fogja betölteni. A pletykák szerint pedig innen datálható az a folyamat, mely a miniszterelnök bukásához vezetett. Arról persze, hogy konkrétan mik lehettek a folyamat pontjai, mindenki mást mond.

Egy interneten megjelent, rejtélyes hátterű weboldal szerint Davutoğlu és Erdoğan az elmúlt egy évben egyre több dologban különbözött össze. Míg a miniszterelnök egy konszenzuskeresőbb politikát folytatott volna otthon és külföldön is, Erdoğan éppen konfliktusokat akart vállalni. Davutoğlu így nem talált támogatást az államfőnél sem a kurd békefolyamat újraindítását, sem pedig a nyugati országokkal való együttműködést illetően. Emellett személyi kérdésekben sem tudtak egyetérteni, valamint nem kizárt az sem, hogy Davutoğlu nem tudta teljes szívvel támogatni Erdoğan legnagyobb projektjét: a parlamentáris köztársaságról az elnöki köztársasági rendszerre való áttérést. Ezek az ellentétek pedig oda vezettek, hogy az erősebb Erdoğan mellett a miniszterelnöknek nem maradt tér.

Az AK Parti szerint persze szó sincsen belső ellentétekről, Ahmet Davutoğlu egyszerűen úgy döntött, hogy lemond, ez pedig egyébként remek alkalom az elnöki rendszer bevezetésére. Így nyilatkozott maga Recep Tayyip Erdoğan is, hamar túllépve bizalmasának elvesztésén. Tény, hogy az AK Parti más politikusai között aligha találnak majd olyan karizmatikus alakot, mint Davutoğlu, ám amennyiben a miniszterelnök a jövőben mindössze egy technikai feladatot kapna, aligha jelentene gondot.

A miniszterelnök távozása európai szemszögből egészen más szempontok miatt adhat okot aggodalomra. Davutoğlu lemondása után, akármelyik forgatókönyv is bizonyuljon igaznak, Erdoğan még jobban fogja dominálni a török politikát. A konfliktuskerülőbb miniszterelnökkel szemben azonban az elnök egy igen karakán személyiség, aki nem sokat habozik, ha ellentéteket kell felvállalnia. Ez pedig igen nagy hatással lehet arra a török politikára, ahol ma talán az óvatos lépésekre volna a legnagyobb szükség. Törökország nyugati városaiban már három éve, a Gezi park eseményeit követően pattanásig feszült a helyzet, most pedig az akkor csendes keleti területek forronganak. Nem kétséges, hogy egy erős Törökország számos hatalomnak törhet borsot az orra alá, így aztán mindenki onnan próbálja destabilizálni, ahol éri. Európa nyugaton, Oroszország pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy keleten.

 

Kérdés, hogy egy ilyen helyzetben mit érnek Erdoğan „sztárallűrjei.” Ahogy kérdéses az is, hogyan fog megbirkózni Törökország azzal a nyomással, amely külföldről nehezedik rá, vagy akár Szíriából fenyegeti, hiszen a háború már nem csak a török határok túloldalán, de azokon belül is folyik. Ha a nehézségeken nem sikerül úrrá lenni, a terrormerényletek elharapózása és a társadalmi ellentétek kiéleződése ismét stagnáló, vagy éppen hanyatló pályára állíthatja az országot, véget vetve a kétezres években megkezdődő fellendülésnek. Nem utolsósorban pedig tovább erodálhatja Törökország közel-keleti befolyását.

Noha a közeljövőt illetően Törökország kilátásai nem túl fényesek, kár lenne még temetni a török befolyást. Törökországot ugyanis sokkal több dolog predesztinálja a középhatalmi szerepre, mint ami akadályozza ebben. Népessége, fejlettsége, stratégiai elhelyezkedése, általános szemlélete Törökországot szükségszerűen a régió meghatározó országai közé sorolja. Ezzel Ankara a történelem során hol jobban, hol kevésbé tudott élni, ha azonban a múlt analógiáit vesszük alapul, még ha a következő években egy kevésbé sikeres időszak is áll a törökök előtt, hosszú távon nem kétséges, hogy az ország meghatározó szerepet fog betölteni a világpolitikában, éppen ezért érdemes odafigyelni rá. A nagy talány mindössze annyi, ki lesz hatalmon a következő fellendülés időszakában? Ez pedig most leginkább Erdoğanon múlik…