Jelentjük, Almodóvar visszatért. Az elmúlt évek nem túl erős filmjei után a spanyol rendező visszatért erős női karaktereihez és bár nem olyan erős, karakteres és meglepő legújabb filmje, mint régi munkái, mégis lebilincselően adja vissza a főhősnő drámáját.
A 2006-os Penelope Cruz főszereplésével készült Volver volt az utolsó olyan műve Almodóvarnak, ahol ezzel a témával foglalkozott és az utolsó amelyet a kritikusok is lelkes fogadtatásban részesítettek. Az elmúlt 10 év után úgy tűnik, a spanyol rendezőzseni is ráébredt, hogy ebben van igazán otthon. Azonban most nem saját kútfőből dolgozott, hanem az irodalmi Nobel-díjat nyert Alice Munro novelláit adaptálta. Ennek tulajdonítható, hogy a tőle megszokottnál szomorúbb és komorabb a Julieta hangulata. Igaz, a film cselekményében sem találunk olyan tiszta pillanatot aminek a főhősnő valóban örülhetne, még élete szerelmével való találkozását is egy tragédia töri meg.
Nyomasztó cselekmény
A történet valójában keretes szerkezetű, a jelenből indulva, a múltat végigjárva jutunk vissza a kiindulóponthoz. Az elején egy madridi apartman felső középosztálybeli lakójaként ismerhetjük meg a címszereplőt, aki épp Porugáliába készül partnerével, ám egy véletlen találkozásnak köszönhetően, hirtelen mindent eldobva, a klasszika-filológus Julieta elkezdi írni élete történetét. A lányának, hogy egyszer az majd megérthesse őt, ha már neki soha nem sikerülhetett ez. Mikor a nő találkozik lánya gyermekkori barátnőjével, aki elmeséli neki, hogy épp pár napja látta Antiát, Julietában régóta elfojtott érzelmek törnek a felszínre. Mint később kiderül, az asszony már 12 éve nem látta lányát, mivel az apja haláláért édesanyját hibáztatta. Azt, hogy lánya így érez, Julieta csak akkor tudja meg, mikor a lány már elhagyta őt.
Azzal, hogy Julieta esélyt lát a lányával való találkozásra és arra, hogy magyarázatot adhat apja halálának valódi okára, beindul a film cselekménye, ami a visszaemlékezésekben bontakozik ki. A fiatal nő egy vonaton ismerkedik meg későbbi párjával, Xoannal (Daniel Grao), akivel ott rögtön egymásra találnak egy gyönyörű jelenetben, ahol a szenvedélyeket a vonat ablakának tükröződésében láthatjuk. A kapcsulatuk során végig inkább a szenvedélyre helyeződik a hangsúly, keveset tudunk meg magáról a kapcsolatról, de annyit biztosan, hogy Xoan vágyait nem tudta egy nő kielégíteni. A film elején látható szobor vélhetően őt ábrázolja, kiemelve férfiasságát. Mikor ezt a baljós bejárónő közli Julietával, az nem tesz mást, mint amit bárki tenne egy ilyen helyzetben. Elmegy, hogy egyedül, magában feldolgozhassa a történteket. Eközben viszont férje kihajózik a viharba, ahol elnyelik a hullámok. Tragikus, ha belegondoljuk magunkat a nő helyébe, aki gyűlölettel vegyített szeretetet érez a férje iránt, és még ha el is tudná feledni, amit tett, már nincs jelentősége, hiszen örökre kiszakadt az életéből. A férfi elvesztését olyan nehezen dolgozza fel, hogy teljes depresszióba süllyed és hagyja, hogy tinédzser lánya irányítsa az életüket.
Mikor lánya is elhagyja, belerokkan a veszteségbe, a semmittevésbe, hogy szerettei anélkül tűntek el az életéből, hogy ő maga bármit is tehetett volna ellene. Igaz, a kettőség végig kíséri a filmet. Miközben Julieta a család elvesztése miatt szenved, szüleit elhanyagolja, miközben ekézi apját, hogy haldokló anyja mellett szeretőt tart, ő szintén belemegy egy ugyanilyen kapcsolatba. A filmben lévő fordulatok kiszámíthatóak, de nem is próbálnak többek lenni annál, amik.
[video:https://youtu.be/YH5_4osOZK8]
Zseniális kivitelezés
Maga a tálalás viszont zseniálisan egyben van, nem törik meg, nem zökkent ki, és végig egy modernkori mediterrán görög drámában érezhetjük magunkat. A rendező minden tekintetben egy vékony kötélen egyensúlyozik, hogy ne essen át egy giccses latin szappanoperába, szerencsére nagyon határozottan sikerült ezen a kötélen lépkedni, mivel a téma és a temperamentumosság ellenére is tudta úgy érzékeltetni a női érzelmek kavalkádját, hogy az művészeti értéket képviseljen.
Valószínűleg a szereplőválogatás is közre játszott abban, hogy a hazai mozikba ilyen sokára érkezett meg a film, hiszen se Antonio Banderas, se Penelopé Cruz nem volt a stáblistán. Azonban nem lehet a színészeket azzal vádolni, hogy ne hozták volna profi szinten a szerepüket. A címszereplő karakterét két színésznő játssza el. Nem éltek a manapság divatos elmaszkírozással, aminek csak örülhetünk, hiszen Adriana Ugartében megvan a lendületesség és szenvedély, ami eleinte jellemezte Julietát, míg Emma Suárez szemében látszik az élet minden fájdalma és egy megtört asszony szenvedése, aki hiába talál örömöket új életében, soha nem lehet már olyan boldog, mint egykoron volt.
A mellékszereplők nem kaptak nagy hangsúlyt, valójában egysíkúak, akiket némi titokzatosság leng körül, viszont csak a főszereplő szemszögéből láthatjuk őket. Akit egyedül kiemelnék, az az ijesztő, komor házvezetőnő, aki abszurdsága miatt talán a film egyetlen humorforrása volt. Az őt játszó Rossy de Palma egyébként Almodóvar korábbi múzsája.
Sors és tudatosság, avagy van-e hatalmunk az életünk felett?
A film mondanivalóján gondolkozva arra jutottam, hogy hiába emelik ki mindenhol az anya-lánya kapcsolatot, ennek az alkotásnak nem ez a kulcsa. Hanem hogy mekkora hatalmunk van az életünk és érzelmeink felett. Hiába a sok öngyógyító tréning, az elengedéstechnikákkal teli könyvesbolti polcok, az ember csak ember és vannak sebek, amik nem gyógyulnak, csupán elrejthetők, ám elég egy pillanat, egy találkozás ahhoz, hogy az addig sok munkával és érzelmek elfojtásával létrehozott világunkból visszazuhanjunk a valóságba. Túl lehet lépni egy szerelem halálán? Túl lehet lépni egy gyermek elvesztésén? El lehet fogadni azt, hogy mások döntései irányítják az életünket, és a kialakult helyzetből mi csak próbáljuk kihozni a legjobbat? Julieta valójában egész életében tagadásban élt. Úgy vélem, szíve mélyén tudta, hogy férje megcsalja, de elnyomta magában, majd halála után lányával nem beszélt semmiről, ami az apjával és annak halálával kapcsolatos lett volna. A jelenbeli élettársával nem osztotta meg, hogy valaha volt egy lánya és az utolsó jelenetben is úgy dönt, hogy nem kérdez majd semmit. Mert így egyszerűbb, és talán ez az egyetlen módja, hogy az ember ne roppanjon össze az élet súlya alatt.