Engedjük-e megszületni a genetikai rendellenességgel rendelkező magzatot? Hogyan viszonyul a magyar társadalom a fogyatékkal élőkhöz? Lehet-e versenyképes a szociális ágazat? Miben járhatna élen Magyarország világviszonylatban? Ungár Péterrel, az LMP politikusával kerestük a válaszokat.
Honnan jött a szociális témák iránti érzékenysége vagy csak ezt a feladatot osztotta Önre a párt?
Már skóciai egyetemi tanulmányaim során is sok fejlesztőpedagógia képzésen vettem részt, autizmussal élő gyermekekkel foglalkoztam, de alapvetően a szociális kérdések iránt való érdeklődésem nem érzelmi, hanem sokkal inkább racionális alapon nyugszik. Sokan lenézik a szociális ágazatot, egy kedves dolognak tartják, de nem látják annak valódi értékét. Pedig véleményem szerint ez lesz a jövő egyik legszükségesebb ágazata, hiszen az elöregedő társadalmak miatt egyre több idős ember lesz, akiknek méltó életet kell biztosítani, méghozzá élő munkaerővel. Ugyanis ez az a munka, amit valószínűleg soha nem fognak automatizálással vagy robotizációval kiváltani.
Magyarország számára kitörési pont lehetne a szociális ágazat.
A növekvő szükséglet mellett a másik szempont, hogy kis ország lévén nem azzal fogunk előre jutni a nemzetközi ranglétrán, ha beszállunk azokba a versenyekbe, amikben mindenki elindul, hanem ha megtaláljuk azokat a területeket, ahol egyediek és kimagaslóak lehetünk. Miért ne lehetnénk épp a gyógypedagógiai képzésben világelsők? A Bárczi (Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) az egyik legrégibb és európai szinten a legmagasabb nívóval rendelkező intézmény, ami kaphatna egy nagy nemzetközi programot és ezzel egy olyan jellegű tudást erősítenénk, ami rendkívül versenyképes lenne az előttünk álló időszakban.
Biztos, hogy versenyképes? Ha megnézzük a bértáblákat, akkor láthatjuk, hogy a szociális szférában dolgozók a legalulfizetettebbek közé tartoznak. Hogy lesz ebből versenyképes, stratégiai ágazat?
Az alulfizetettség onnan ered, hogy a gondoskodó munkákat hagyományosan a nők ingyen végezték a családon belül. Azonban a társadalmi berendezkedés megváltozásával, azzal, hogy az indusztriális társadalom posztindusztriálissá vált, valamint megváltoztak a demográfiai folyamatok is, már fenntarthatatlan lett, hogy otthon, a családon belül lássák el ezeket a feladatokat, és hogy ezeket csak a nők tudnák elvégezni.
Akármit is mondjon Rétvári Bence, ezek a folyamatok nem visszafordíthatók, a probléma idővel megkerülhetetlenné válik és akkor rendkívül felértékelődnek majd a robotokkal ki nem váltható szociális dolgozók.
Tehát azt mondhatjuk, hogy a tradicionális családi szerepek felbomlásával, a nők addigi otthon elvégzett feladatainak kiváltására jött létre a szociális rendszer?
Így van. Egy tradicionálisan agrár családban több generáció élt egy háztartásban, ahol az idősebb nők kivették a részüket a gyermeknevelésből, a betegek gondozásából. Erre tekinthetünk nosztalgiával, de be kell látni, hogy ez a családmodell felbomlott. Most már egy olyan államra van szükség, ami a férfiak szerepvállalását is el tudja képzelni, és ami ezekben a gondoskodó munkákban támogatást tud nyújtani a családoknak . És nem győzöm eleget hangsúlyozni, milyen fontos az, hogy ez csak élő erővel történhet. Míg a hallás- és látáskárosultak esetén nem tudunk versenyezni a kelet-ázsiai államokkal implantátumok fejlesztésében, addig az értelmi fogyatékosokkal kapcsolatos kutatások és gondozás terén élen járhatunk.
Egy teljes rendszerátalakítást vázolt fel, hol van ebben a szerepe az otthonápolási díjnak, aminek megemeléséért jelenleg küzdenek? Ez a rendszer megadná a választás lehetőségét, hogy valaki vállalja a gondozást vagy az ellátórendszerre bízza az ápolásra szoruló hozzátartozót?
Az ápolási díj szerintem sok élethelyzetben nem ideális megoldás. Van olyan jellegű fogyatékosság, és olyan időskori demencia, ami már szakembert igényel, nem elég az otthoni gondozás. Nem is beszélve arról, hogy az otthon gondoskodókat évekre napi 24 órás gondoskodásba zárja. Ez minden szeretet mellett is elképesztően komoly megterhelés. És úgy vélem, ha valaki ezt a lelkileg részben megterhelő, részben gyönyörű munkát választja, akkor az legyen kellően megfizetve. Az otthonápolási díj rendszere arra van, hogy a munkaerőpiacról való kiesést pótolja.
Na most, 58 ezer forint nem pótol munkaerőpiacról való kiesést, de még a 100 ezer sem.
Ráadásul az egyre rigorózusabb szociálpolitikai kormányzás ahelyett, hogy folyamatosan igazodna az egyéni élethelyzetekhez, egyre keményebb feltételeket szab, így kevesebb rászorulót hagy a rendszerben. Például teljesen érthetetlen, hogy nyugdíj mellett miért nem lehet felvenni a nagyszülőnek a GYOD-ot, ami lehetőséget adna az anya munkaerőpiacra való visszatérésének. Akár csak részben is, hiszen, ha valaki 0-24-ben ápol egy idős embert vagy beteg gyermeket, egy négyórás munka is olyan felüdülést jelenthet, amit materiálisan nagyon nehéz lefordítani.
Akár az otthonápolás, akár a rokon intézetbe adása súlyos lelki terhet jelent a hozzátartozók számára. Hová fordulhatnak ilyenkor? Vannak jelenleg lelki segítőszolgálatok?
Elsősorban kiemelném, hogy senkit nem lehet elítélni vagy stigmatizálni azért, ha úgy dönt, hogy intézményes segítséget is igénybe vesz vagy intézetbe adja a beteg gyermekét vagy demenciával élő idősebb rokonát. Annyi speciális élethelyzet van, hogy nem lenne okunk csak úgy ítélkezni, mégis jellemző, hogy stigmatizálják az ilyen döntést hozókat. A tájékoztatásra és lelkisegélyszolgálatra léteznek szervezetek, ez lenne a feladata az Autisták Országos Szövetségének, a Mars Alapítványnak vagy a Down-szindrómásokkal foglalkozó alapítványoknak. Náluk találhatunk jó programokat, de azért még van hová fejlődni.
Említette a szülők stigmatizációját, mennyire elfogadó a társadalom a sérült gyermekekkel?
Az elmúlt időszakban úgy látom, hogy történt némi előrelépés e téren, de hozzá kell tenni, hogy nagyon rossz pozícióból indultunk. Például jól működő integrált iskola Magyarországon ritka, mint a fehér holló. A szülők nem akarják egy Down-szindrómással vagy autistával egy osztályba járatni egészséges gyermeküket, mert attól tartanak, hogy ez rontaná a tanulmányi eredményét, pedig valójában olyan szociális képességei fejlődnének ki, amik egész életében hasznára válnának. De nagyon sok olyan történetet is hallottam, ami arról szólt, hogy a folyamatos beszólogatások miatt szinte lehetetlenné vált számukra a tömegközlekedés.
A társadalom szemléletének formálásában a kormányzatnak lenne fontos szerepe, a tájékoztatási kampányok részben erre is valók, nem csak a propaganda terjesztésére.
Ezek szerint érzékenyítő programot sem sokat találni?
Van pár, főleg pedagógusoknak, ami kifejezetten jó dolog, de elengedhetetlen lenne még az orvosok és nővérek számára is. Valamint természetesen a tágabb népesség körében.
Mi a véleménye arról a felvetésről, hogy a súlyos genetikai rendellenességet hordozó párok akár ingyenesen is igénybe vehetnének olyan vizsgálatokat, amelyek hozzásegíthetik őket, hogy lombikbébi módszerrel biztosan egészséges gyermekük születhessen?
Ha valakinek a rokona vagy ő maga élt egy ilyen betegséggel és úgy dönt, hogy ezt nem szeretné tovább adni, én nem fogom ezt a döntését kétségbe vonni. Ez ugye megadná a lehetőséget azoknak, akik valamilyen genetikai elváltozással rendelkeznek, hogy a lombik program során kiválasszák a hibás génekkel rendelkező sejteket és csak azokat ültessék be, amelyekből egészséges magzat fejlődhet ki.
Nem tartja aggályosnak belenyúlni ezekbe a folyamatokba?
Nos igen, ebben a kérdésben a kereszténydemokraták érvelése is az, hogy de mégis hova vezet, ha engedjük, sőt támogatjuk is ezt az eljárást. Ha elindul, akkor hamarosan már azt is szeretnénk megválasztani, hogy szőke legyen a gyerekünk vagy kék szemű. Jogos a felvetés, és szerintem erről érdemes is vitát folytatni. Alapvetően ebben a konzervatív oldalon állok. Vannak országok, ahol nemi alapon abortálnak el magzatokat, ezt ellenzem, de a genetikai betegségekre máshogy tekintek. A vérzékenység, vagy ha hamarosan megtaláljuk az Alzheimer-kór genetikai adottságait ezzel az eljárással kezelhető.
De, ha olyanná alakítjuk a rendszert, hogy adottságaikhoz mérten igenis teljes életet tudjanak élni a fogyatékkal élő emberek, akkor miért akadályoznánk meg, hogy megszülethessenek?
Vegyük az Alzheimer-kórt. Mindenki azt mondja, hogy olyan társadalmat kell létrehozni, ahol ezzel a betegséggel a lehető legnagyobb méltósággal tud az ember megöregedni. De azt is gondolja mindenki, hogy ha holnap egy papírra le tudnám írni ennek a gyógymódját, akkor azt tegyem meg. A genetikai betegségeknek pedig ez a gyógymódja. Ami betegség, az betegség, amit meg kell gyógyítani, amíg erre nem vagyunk képesek, addig ki kell alakítani az ezzel élők számára a legideálisabb környezetet.
Erre az egyház és az életvédők valószínűleg azt mondanák, hogy senkinek sincs joga eldönteni, ki születhet meg.
Olvastam egy időben a katolikus egyháznak a bioetikai állásfoglalásait, de nem nyújtott számomra kelő érvelést, nem adott elegendő filozófiai alátámasztást annak, hogy egy nyolc sejtből álló zigóta ugyanolyan értékű élet, mint egy megszületett gyermek.
Persze ez egy nagyon nehéz kérdés, hogy hol kezdődik az élet, de jelenleg egy szerintem helyes társadalmi konszenzus van abban, hogy az abortusznak a jelenlegi szabályozásán nem kell változtatni, ami azt is jelenti, hogy a zigóta, ezáltal a lombik során elveszett sejtek sem tekinthetők életnek.
Nemcsak az életkezdés, de az élet vége is felvet szociális problémákat. Egy tavaly készült felmérés, a Nőügyek 2018 szerint a nőkre nehezedő legnagyobb nyomás, hogy a munka és gyermeknevelés mellett az idős szülőkről való gondoskodás is az ő vállukra nehezedik. Az idősotthonok annyira telítettek, hogy akár egy év is lehet a várakozási idő. Az ott dolgozók túlterheltek és nem ritkák a visszaélések sem.
Az említett kutatásból az is kijött, hogy ez a nyomás azért is akkora a nőkön, mert a munkáltatók nem partnerek a hozzátartozóikat gondozó munkavállalókkal kapcsolatban, ezzel is lenne a kormányzatnak teendője. A visszaélés diskurzust viszont árnyalnám. Nagyon sokszor azt érzem a szociális szakmában, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapnak ezek a visszaélések, mint amekkora a valódi arányuk. Jelentős többség, aki 120 ezer forintért időseket ápol, pelenkáz, felolvas nekik hihetetlen, emberfeletti hivatástudattal rendelkezik és nem fog visszaélni a helyzettel. Sajnálatos, hogy akik ezeket a visszaéléseket elkövetik, az ő szakmai becsületükkel is visszaélnek, ráadásul sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint az a rengeteg tisztességes ember, aki az idősgondozásban dolgozik.
A legnagyobb probléma ezen a területen szerintem az, hogy nem tudják teljesíteni azokat a standardokat, amit elvárnánk, ha bekerülünk egy ilyen intézménybe.
De ez sem azért van, mert az adott segéd vagy szakápoló rossz ember, hanem mert 87 gondozottra ketten jutnak. Olyan mértékű a szakemberhiány, hogy lehetetlen a vágyott minőséget fönntartani.
Voltam nagyon sok intézménylátogatáson a nyugati határszélen, ahol bizonyos szempontból a legdrámaibb a helyzet, mert 30 kilométerrel odébb, Ausztriában idősápolóként többet lehet keresni, mint itthon intézményigazgatóként. Drasztikus béremelésekre, új intézményekre és a képzések vonzóbbá tételére lenne szükség ahhoz, hogy ne omoljon össze a rendszer néhány éven belül.
Még a bérek növekedése mellett is, mennyire lehet vonzó egy mai fiatal számára az idősgondozói szakma?
Szerintem ha a szociális szektort nemzeti húzóágazattá tennénk, a bérek és a megbecsültség is emelkedne, valamint ha kommunikációval ráerősítenénk minderre, nem lenne gond az utánpótlással.
Csak az állam működtet szociális intézményeket Magyarországon?
Nem, vannak még meglehetősen drága magánintézmények, valamint egyházi otthonok. Ezzel kapcsolatban fel is merült bennem a kérdés, amire a mai napig sem kaptam választ senkitől, hogy az egyházi normatíva miért 1,8-szorosa az államinak.
Miért érdemel többet ugyanazért a beteg vagy demens emberért egy egyházi intézmény, mint egy állami?
De ugyanilyen következetlenség uralkodik a területi elosztottság és a férőhelyek tekintetében is.
Mekkora esélyt lát arra, hogy a kormányzat felismerje a problémát, és ha nem is az Ön indítványainak elfogadásával, de nagyobb figyelmet fordítson erre a területre?
Az eddigi tapasztalatok alapján abban biztos vagyok, hogy nem fogadják el az indítványaimat, de abban is, hogy hamarosan felismerik az azokban foglaltak szükségességét.
A Magyar Pszichiátriai Intézet felmérése szerint 2050-re minden családban lesz egy demenciával élő ember. Még ha nagyon sikeres is lesz ez a családvédelmi akcióterv és felmegy a magyar termékenység 2,1-re, ez már akkor is így lesz, és ezt a folyamatot a jelenlegi szabályozásokkal nem tudják megfordítani.