(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Nem volt éppen fordulatoktól mentes a német pártok erősorrendje a választásokat megelőző hónapokban. Angela Merkel utódlása túl nagy falatnak bizonyult az Uniópártok számára, a zöldek erősödő népszerűsége pedig egy rövid időre még azt a lehetőséget is előrevetítette, hogy esetleg ők nyerik meg a választásokat. A hosszú ideje válságban lévő szociáldemokraták azonban Olaf Scholz személyében olyan jelöltet állítottak, aki egyszerre tudott üzenni a merkeli állandóság, és a szükséges változások híveinek.
Az elmúlt egy évben valószínűleg egy dologban lehettünk biztosak a német politika Angela Merkel utáni korszakát illetően: Németország korszakhatárhoz ért. Ám az, hogy merre indul majd tovább, még a választások után sem volt egészen egyértelmű, ugyanis az SPD korántsem nyert nagyot, a CDU/CSU pedig koránt sem kapott ki nagyon. Ám amint világossá vált, hogy újabb nagykoalíció nem lesz a két nagy párt között, eldőlni látszott az is, hogy a következő években egy a pártok színei után jelzőlámpa-koalíciónak nevezett SPD-Zöld-FDP-kormány fogja irányítani Németországot.
Hogy egy ilyen eltérő elképzelésekkel rendelkező kormány mennyire fogja tudni vezetni Európa vezető gazdasági erejét, az egyelőre a jövő zenéje. Ugyanakkor mindenképpen bizakodásra ad okot az, hogy Olaf Scholz minden előzetes pesszimista várakozásra rácáfolva rekordidő alatt hozta tető alá a pártok közötti megegyezést, olyan kompromisszumot ajánlva, amely valamennyi félnek megfelelt.
A kompromisszumokra valószínűleg a jövőben is szükség lesz, ahogyan arra a feszességre, és szigorú fegyelemre is, amely az őt ismerők szerint az új kancellárt jellemzi, hiszen a szociáldemokraták baloldali elképzeléseit, a zöldek sokszor túlzásokra hajlamos klímapolitikáját, és a szabaddemokraták gazdasági liberalizmusát és piacpártiságát aligha lesz könnyű összehangolni. A koalíciós felek közötti esetleges ellentétek pedig már most jól látszanak, hiszen míg a szociáldemokraták egyik legfontosabb pontja volt a minimálbér felemelése, valamint a különösen vagyonosok megadóztatása, a főleg a polgári, vállalkozó rétegre támaszkodó FDP számára ezek nehezen elfogadható elképzelések, ahogyan a zöldek azon programpontjai is, amelyek a klímapolitikára hivatkozva reguláznák meg a gazdasági szereplőket.
Ami azonban nehézség a koalíció egyben tartása szempontjából, az óriási lehetőség is egyben a hagyományosan kispártnak számító FDP számára, hiszen most két, tőle jóval nagyobb, baloldali erővel szemben képezheti a mérleg nyelvét, és domboríthatja ki azokat a klasszikus liberális, polgári értékeket, amelyek a párt identitásának alapját jelentik. Emellett pedig megfelelő ellensúlyt képezhet a zöldek egyes radikális, és társadalmilag, valamint gazdaságilag nehezen kivitelezhető elképzeléseivel szemben.
Az bizonyos, hogy az új német kormány előtt óriási feladatok állnak: egy válságoktól sújtott időszak közepén kell úgy biztosítaniuk Európa stabilitását, hogy egyúttal új lendületet is adnak az utóbbi években sok tekintetben elbizonytalanodott közösségnek. A járványügyi lezárásokat követő gazdasági nehézségek, az Oroszországgal és Kínával való viszony, vagy éppen az európai integráció jellegét és további folyamatát illető kérdések, mind-mind olyan téma, amelyre a német kormánynak egyértelmű választ kell adnia. Mindannyiunk érdeke, hogy az akadályokat sikerüljön jól vennie a hárompárti koalíciónak.
Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.