Háború van? Vagy háború lesz?

 

– Háború van, ezt sajnos ki kell mondani. Az más kérdés, hogy mai világunkban, ahol semmi sem az, mint aminek látszik, a háború természete is megváltozott, a külső szemlélő előtt ma sok aspektusa rejtve marad. Ma már nem úgy zajlanak a háborúk, mint korábban, amikor követek útján bejelentett hadüzeneteket követően felvonultak egymással szemben a hadseregek, megütköztek, és az erősebb győztesen vonult le a csatamezőről. Ma hadüzenet nélkül folytatnak roppant hatékony, rejtett eszközökkel vívott háborúkat országok ellen. Ennek a sunyi hadviselésnek a mestere az Egyesült Államok. Az USA ma már közel sem egyeduralkodó a világporondon gazdasági, katonai és politikai értelemben, kulturális viszonylatban meg értelmezhetetlen entitás. Amiben viszont óriási helyzeti előnyt élvez minden vetélytársával szemben, az a titkosszolgálati machinációkban, a média hatalmában, a gazdasági és pénzügyi nyomásgyakorlásban és a karitatív szándék álcája mögé bújtatott nem-kormányzati szervek, alapítványok és egyesületek hálózatában rejlő ereje. Az USA ezt az előnyét használja geopolitikai érdekeinek előmozdítására. Az USA ugyanazt a stratégiát követi jelenleg Ukrajnában, mint amit a kelet-közép-európai térségben követett a vasfüggöny lehullása után: euroatlanti elkötelezettségű bábállamot hoz létre egy puccs kiprovokálása után. A kiszemelt „politikai elitet” ugyanúgy a Soros Alapítvány vagy valamelyik európai fiókintézménye kontóján nevelik ki, és ugyanúgy az IMF és a nyugati tőke függésében van a gazdaság. Az egyetlen különbség, hogy az eltelt 25 év alatt Oroszország talpra állt, és ma már nem nézi tétlenül az USA terjeszkedését a régióban. Putyin alatt Oroszország öntudatra ébredt, a Jelcin-korszak megaláztatásai után politikai és gazdasági önállóságra tett szert, újra nagyhatalommá vált és világosan megfogalmazza biztonságpolitikai igényeit is. A jelenlegi ukrán válság abból adódik, hogy Oroszország nem nézi jó szemmel azt, hogy az USA – katonai és politikai szövetségi rendszerén keresztül, korábbi ígéreteit megszegve – a küszöbére lép egy újabb bábállam létrehozásával, és agresszíven, a nemzetközi jogot megsértve az orosz ajkú lakosság kiirtására katonailag mozgósít. Lehet Oroszországot szeretni és nem szeretni, de hogy ebben a konfliktusban ne beszélt volna világosan, és ne lennének érthetőek a motivációi, azt nem.

Ellenpólus

 

 

– A Nyugat látványosan kiürítette az eszköztárát Oroszország ellen, mindent bevetett: diplomáciai nyomásgyakorlást, katonai mozgósítást, gazdasági szankciókat, politikai zsarolást a Déli Áramlat európai partnerei ellen, az olajár drasztikus letörését az OPEC-tagok kartelljében, egy összehangolt támadást a rubel ellen. Ezek a lépések nemhogy meggyengítették volna Putyin elnök rendszerét, sokkal inkább megerősítették azt. Az elnök népszerűsége soha nem látott magasságokba szökött, ami nem véletlen: hathatós válaszokat adott a Nyugat fenyegetésére, amelyekkel egyszerre védte meg a nemzeti érdekeket és mozdította előre egy új eurázsiai szövetségi rendszer kiépülését. Vegyük sorra Putyin lépéseit! Az európai gázszerződések ellentételezésére gigaszerződést kötött Kínával, a Déli Áramlatot pedig egy Törökország felé vezető gázvezeték koncepciójára cserélte. A rubel elleni spekulációs támadás kivédésére a világ legnagyobb devizatartalékán ücsörgő Kínával egy devizacsere egyezményt írt alá, kiegyezett a hazai oligarchákkal, és a rubel mélyrepülését arra használta, hogy töredék áron visszavásárolja a korábban elherdált, privatizált nemzeti vagyon jelentős részét. A szankciókat pedig arra használta, hogy a nyugati import helyett saját belső piacát erősítse, és olyan szövetségeseit juttassa előnyhöz a hatalmas orosz piacon, amelyek a nyugati érdekszférán kívül esnek. A Nyugat tehát nemhogy nem szorítja sarokba Oroszországot, tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy Oroszország létrehozza a nyugati liberális világrend ellenpólusát. Pár éve még elképzelhetetlennek tűnt, hogy Ázsia nagy riválisai, Oroszország, Kína és Törökország szorosan együttműködnek geostratégiai kérdésekben. Bár még túlzó lenne azt kijelenteni, hogy lépéseiket koordináló szövetségesek lennének, mégis érdekes folyamat van kibontakozóban az eddig egyeduralkodónak hitt nyugati liberális világképpel szemben.

 

 

– Látni kell, hogy Magyarország – földrajzi elhelyezkedésénél fogva – civilizációs határvonalon, egy ütközőzónában fekszik, kelet és nyugat, valamint észak és dél találkozásánál. Az a külpolitika, amely nem veszi figyelembe ezt az adottságot és az ebből fakadó törékenységünket, elhibázott helyzetértékelésen alapul. Ez a dilemma végigkíséri a történelmünket a honfoglalás óta, és sajnos elég ritkán sikerült csak vezetőinknek megfelelő stratégiát kialakítaniuk. Sajnos kritikus történelmi pillanatokban túl gyakran jellemezte hazánkat a megalkuvás és a behódolás a keleti vagy nyugati hatalmaknak. Ilyen volt a Habsburg-hű labancok, a szovjetbérenc kommunisták vagy a jelenkori rendszerváltó „elit”, a háttérhatalom által egyaránt mozgatott Fidesz és szociálliberális kormányok euroatlanti elköteleződése. A történelmi tapasztalataink is azt mutatják, hogy az egyoldalú elköteleződés Nyugat vagy Kelet oldalán kizárólag pusztulást hoz. Éppen ideje tanulnunk ebből, és megvalósítanunk egy Kelet és Nyugat irányába egyaránt pragmatikusan nyitott, de mindkettőtől független, semleges Magyarországot. A jelenlegi helyzetben kizárólag ez lehet a béke és hazánk jövője szempontjából egyedül üdvözítő külpolitikai stratégia, vagyis semlegességünk kivívása, jelenlegi nyugati függésünk felszámolása. Bármilyen furcsa, és talán paradoxonnak is tűnhet, de hazánk biztonságát jelenleg éppen a NATO-tagság veszélyezteti. Ez a nyugati katonai szövetség ugyanis, amelyhez másfél évtizede atlantista rendszerváltó elitünk iránymutatásával csatlakoztunk hazánk védelmének és biztonságának garanciáját remélve, ma már nem védelmi szövetségként, hanem az amerikai érdekek elsőszámú fedőszerveként működik. A NATO ma az USA érdekei által vezérelve nyíltan háborút provokál Európa határán az atomhatalom Oroszországgal szemben. Sem Oroszországnak, sem Európának nem állhat érdekében egy ilyen konfliktus. Hazánk pedig, mint a NATO keleti határán fekvő ország, elsőszámú kárvallottja lehet egy ilyen provokációnak. Megjegyzem, nem először történelmünk folyamán. Ideje lenne sürgősen elgondolkodni ezen, ideje felülvizsgálnunk, hogy egyáltalán érdekünk-e a NATO tagság. A béke egyetlen garanciája jelenleg a semlegesség, ebben pedig Ausztria, Svájc és Finnország példája követendő számunkra.

 

– Az Unió valóban siralmas képet fest, tehetetlenül sodródik a hanyatlás lejtőjén. Az egyre szaporodó szociális, gazdasági-pénzügyi problémákat még tetézi a társadalmi feszültségek sokasága, amit az integrációra képtelen bevándorlás eredményez, a demográfiai válság, ami szinte kivétel nélkül minden európai ország sajátja. A legnagyobb baj mégis az, hogy Európa immunrendszere meggyengült, már a védekezéshez szükséges természetes reflexeknek sincs a birtokában. Az Unió intézményeit irányító hatalmas, öncélú bürokrácia és a kontraszelektált, minden vízió híján lévő európai politikai elit tehetségtelensége, korrupciója és tehetetlensége miatt teljes mértékben elveszítette legitimitását az európai népek szemében. Ennek igazolására elég egy pillantást vetni egy EP-választásra, ahol az Unió választópolgárainak többsége unottan legyint a választás napján. A nyilvánvaló apátia mellett viszont új jelenség, hogy erősödőben vannak az Európának új irányt szabni kívánó pártok. Nem csak Magyarországon láthatunk ilyen fejlődést a Jobbik erősödésével, hanem Európa-szerte. Bár nehéz megjósolni, hogy az Unió megmenthető-e a teljes széthullástól, de még soha ilyen jó esély nem volt arra, hogy a nemzetállamok erősödjenek a központosításra és föderalizmusra épülő jelenlegi struktúra helyett. Ebben a folyamatban a Jobbiknak komoly felelőssége és feladata van.

 

Az interjú folytatása a Bar!kád hetilap legfrissebb számában olvasható.