Ez a törekvés jogos is, hiszen – Martin Buber kifejezéseivel élve – az embernek a dolgokhoz, világhoz, más emberekhez való viszonya általánosan sajnos az „én-ő” viszonyaként jelenik meg az ideálisnak mondható „én-te” viszony helyett. Gyermekként az interaktivitás még könnyű volt. Egyszerűen az volt a feladatunk, hogy megismerjük érzékszerveinket, általuk a világot, hogy belenőjünk az evilágba illő testünkbe, melyet a születésünk előtti 9 hónapban igazítottak ránk. Na de ahogy felnövünk… akkor már nem gyerekjáték a világgal bánni! Gyermekként is sejtettük már ezt néha, amikor az a varázslatos gömb, amelyben minden benne foglaltatott, és amit mi széltében-hosszában odaadó figyelemmel készségesen kitöltöttük, és amelyre a felnőttek azt mondják: világ, egy-egy furcsa alkalommal szúrós gubaccsá változott, és akkor sírtunk a kíntól, hogy az, ami van, nem jó, csak rossz, rossz és rossz. Míg meg nem vigasztalt anyánk, aki az egyetlen lény volt körülöttünk, aki a szúrósságot újra puha varázsvilággá változtathatta. De ezek apróságok voltak, nem éreztük a súlyát az átváltozásnak. De ahogy felnövünk, kitágul a tér, távol kerülnek a tárgyak, nem ontják már magukból azt a csiklandós és színes izgalmasságot, felfedeztetni akarást, mint régen. Feladatokat ró ránk az élet. És az a szúrósság tovább göngyölődött, és most már kifejezetten érezzük, hogy valami nincs rendben. Nem találjuk meg az interakciót. Elvesztettük a világban való részvételünket.
De mi lenne vajon a megoldás? Újra térjünk vissza a gyermekkorba? Erőltessük magunkra akkori feladatunkat, az érzékszervi benyomásokra való odafigyelést? Építsünk látszóbeton-házakat – mondván –hogy visszaidézzük, mit jelentett a beton nyers és mégis közeli valósága, amikor megismertük? Vagy ölelgessük az állatokat, mint kiskorunkban, kapaszkodva a halvány emlékbe, milyen volt egy cirmos cica karmait puha mancsából kinyomkodni? Nem lehet, hogy ez sokkal inkább „visszafejlődés” lenne? És talán inkább továbblépnünk kellene a visszalépés helyett? Hogy már nem az érzéki világ, hanem az „érzékfeletti” világ megismerése – immár gyermekekből lett emberként – a feladatunk? A világ egy más szintjének megismerése, más, magasabb összefüggések felismerése? Ahogy Szent Ágoston írja a Vallomásaiban a teremtményekről [értsd: magáról a világról]: „mindenkihez beszél, de csak azok értik, akik kívülről vett beszédét belül az igazsággal egybevetik.” Nem ez volna hát inkább a felnőtt ember feladata: A világ dolgait a belső igazsággal egybevetni, és az alapján ítéletet alkotni? Nem ragaszkodni görcsösen a gyermeki újdonságok érzetéhez, nem erőltetni ennek hajhászását magunkra, hanem megtalálni ugyanazt az izgalmas, felfedezésre váró világot egy újabb, finomabb szinten. A gondolatainkat, érzéseinket, lelkünk mélységeit elemezni; az eszméket, ideákat, a világ megközelítésének szempontjait mérlegelni, megítélni. Majd rájönni, hogy ez a kettő nem is áll olyan nagy távolságban egymástól, mint gondolnánk. És így látni bele az emberiség mozgatórugójába: a lélek munkájába.
Ide tartozik az a jelenség is, hogy sokan emlegetik, a mise kiüresedett, nem nyújt már élményt. Ezért újítani kell, gitárt, újszerű, fiatalos lendületet vinni bele… Ez is egy jó törekvés, hogy az emberhez a misét is közelebb akarják hozni, valódi élménnyé tenni. De nem biztos, hogy a formákon való végeláthatatlan változtatás, jelen világ divatjaihoz igazítás erre a hathatós megoldás. Egyrészt a mise már önmagában sem egy színházi előadás, amit a papok eljátszanak, a hívek meg néznek, akár a tv-t. A mise, ha nem akarjuk, hogy üres legyen számunkra, aktív részvételt kíván. A kiüresedésének visszafordítása érdekében az embernek magának is dolgoznia kell. Ez nem azon múlik, hogy orgona vagy gitár szólal meg. Ugyanis az csak az újdonság erejével lehet több. De az újdonság előbb-utóbb megunt lesz. Az újdonságból egy adott pillanatban ugyanis megintcsak elegünk lesz. Ahogy Kierkegaard írja: „Ki akar a tünékeny újdonság csapdájába esni, mely a lelket folyvást léha szórakozásra csábítja?” És milyen érdekes, hogy visszasírjuk az interaktivitást, amit paradox módon – úgy tűnik – éppen a II. Vatikáni zsinattal, az új miserenddel hagytunk magunk mögött. A régi rítussal, ami még rengeteg viszontválaszt tartalmazott a hívők részéről. Meghajlások, felállások, letérdelések, keresztvetések…A tridenti rítusnak még külön illata is volt a használt tömjéntől! Hát mi ez, ha nem igazi interaktivitás? Nem a régiességén múlik tehát. Nem könnyű feladat, kifinomultságot igénylő mérlegjáték úgy „interaktívvá” tenni valamit, hogy közben ez ne menjen az értékek rovására. De mégis ez lehet a helyes út, ezt kell keresni.
Visszatérve az interaktivitástól látszólag megfosztott világunkhoz: mi vagyunk az élet nagy interaktivitásától eltévelyedett fiúk, és csak mi találhatunk vissza a szülői házhoz. Az élet ilyen értelemben nem változik: tulajdonképpen folyamatos interakcióra hív, kényszerít bennünket. Gyermekként a főképp a fizikai világgal köti le figyelmünket, majd kissé felcseperedve azon kapjuk magunkat, hogy van egy másik síkja is világunknak, az érzelmek forgataga, majd jönnek a korszakokat megmozgató eszmék, világképek…stb. Ítéletet kell alkotnunk, állást kell foglalnunk, érveket és ellenérveket kell forgatnunk, ütköztetnünk magunkban. Ez a valódi emberi interakció. Ember és a világ között, ember és az eszme között, ember és Isten között. Hogy lehetne ráunni e világra? Mi ez, ha nem egy nagy interakció?