A hotelbe tartva a taxis elégedett mosollyal nyugtázza, hogy egyik döbbenetből a másikba esve padlóra hullik az állunk. Az út mentén végig valószerűtlen futurisztikus, meghatározhatatlan rendeltetésű objektumok, gigantikus felhőkarcolók, neoklasszicista épületmonstrumok és retinakiégető fényorgia. Mintha direkt az lenne a cél, hogy már a reptértől a szállásig teljesen betépjen a vendég a hatalmas vizuális kokaindózistól.
A következő napokban aztán rájövünk: nincs "mintha": az egész város ezért épült.
Szűzföldtől a világvárosig
Asztana nem csak a világ második leghidegebb, és tengertől legmesszebbre fekvő fővárosa, de alighanem az átnevezések terén is rekorder. A települést az 1830-as években alapították Akmolinszk néven orosz betelepülők. A kis kereskedelmi telepet a Hruscsov utasítására indított, a nomád nagyállattartást földműveléssel felváltó Szűzföld-program keretében a hatvanas években hizlalták szocialista nagyvárossá. A régiót Szűzföldi körzetté (Celinnij kraj), a települést Celinográddá nevezték át. A Szovjetunió összeomlásának idején Akmolának átkeresztelt tartományi székhelyen a kilencvenes évek elején mintegy 280 ezren éltek.
A klasszikus álmos, szürke szovjet panelrengeteg történetében 1994 hozott fordulatot: ekkor jelölte ki a kazah törvényhozás Almati helyett új fővárosnak. A kormányzati szervek 1997 végén költöztek át. A hivatalos indoklás szerint Almati túl közel fekszik a határhoz, domborzati viszonyai miatt nehezen fejleszthető és túlzsúfolt - ám legalább ekkora súllyal esett latba, hogy
Asztana az ország északi, többségében oroszok lakta részén fekszik.
A város az adminisztrációs és gazdasági központ áttelepülése révén eleve sok ezer kazah nemzetiségű lakossal gazdagodott, és azóta is töretlenül folyik a beköltöztetési program. Asztanában a toronyházak mellett a leggyakoribb objektumokat a toronydaruk jelentik, az egész város egyetlen, folyamatosan dübörgő építési terület. Nem csak plázák, rendezvényközpontok és irodaházak nőnek ki a földből, de rengeteg lakás is. Nem ritkák a húsz-harminc emeletes, vagy több száz méter hosszan elnyúló gigantikus lakótömbök, amelyek a budapesti paneldzsungelen edződött szemeknek is megdöbbentő látványt nyújtanak. Mára a fővárosban nagyjából kilencszázezer ember él, túlnyomó többségük kazah.
Asztana mára az orosz gyarmatosítás és a szovjet uralom jelképéből a nemzeti újjászületés szimbólumává vált, ahol minden négyzetméteren érezni a dagadó büszkeséget és magabiztosságot, a "vagyunk olyan jók, mint a nagyok" dafke-érzését.
A millenniumi Budapest lehetett ennyire az ország kirakata, büszkesége, ugyanakkor szinte minden pénzt és energiát elszívó vízfeje.
Van itt a párizsira hajazó diadalív, a Parthenon ihlette operaház, a moszkvai Ukrajna Szállóról mintázott toronyház, a Louvre üvegpiramisának kazah verziója, és a washingtoni Fehér Házzal versenyre kelő elnöki palota.
Utóbbit 2004-ben építették, amikor az államfő ráunt korábbi, szintén igen impozáns munkahelyére,
amelyben átköltözése után múzeumot rendeztek be - róla. Igen, az elnökről. A jelenlegiről.
"A nemzet vezetője"
Az intézményben három emeleten ismerkedhetünk meg pályafutásával, politikájával és népéhez intézett intelmeivel. Nurszultan Abisuli Nazarbajev 1940-ben született az ország délkeleti részén egy Almati melletti kisvárosban. A fiatal vasmunkás a szovjet ifjúsági szervezetben, a Komszomolban kezdte politikai karrierjét. Harmincas éveire már az ország egyik legnagyobb üzemének, a karagandai acélkombinátnak az első titkára volt, 1984-ben a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság miniszterelnöke lett. Ez a pártállamban lényegesen súlytalanabb pozíció volt, mint a helyi kommunista párt vezetése. A valódi hatalomhoz vezető utat az a katasztrofális moszkvai döntés nyitotta meg számára, amellyel 1986 végén egy orosz nemzetiségű veterán elvtársat neveztek ki az állampárt helyi szervezetének élére. A hírre elementáris erejű felháborodás söpört végig az országon, Almatiban december 16-án több ezres tüntetések zajlottak. A kis kazah '56-ot ugyan több tucat (egyes források szerint több száz) embert meggyilkolva és ezreket bebörtönözve napok alatt vérbe fojtották, ám a tiltakozókkal megértőbbnek mutatkozó Nazarbajev az ország legnépszerűbb politikusává vált, két és fél évvel később pedig a helyi kommunista párt élére került.
Az év utolsó hónapjának kazah neve, a Zheltoksan azóta fogalommá vált, az akkori eseményeket a nemzeti ébredés, a függetenségi mozgalom kezdetének tekintik. December 16-a ma nemzeti ünnep, a Zheltoksan hőseinek és áldozatainak emlékművet avattak, utcákat neveztek el vagy éppen popslágereket írtak róluk. Mint például ezt, amelyet a tiltakozások két egykori résztvevője ad elő:
Nazrbajev 1990-ben már a végnapjait élő Szovjetunió elnökhelyettese volt - ám ekkor már valójában saját, független hazáját akarta vezetni. Erre az alkalmat az 1991-es ókommunista puccs hozta el, amely végül bolsevik visszarendeződés helyett a vörös birodalom teljes széthullását eredményezte.
A függetlenségét kikiáltó Kazahsztán elsöprő többséggel választotta elnökké - először és utoljára igazán szabadon. Mert innentől kezdve egyetlen percig sem fogta lazán a hatalom gyeplőjét.
Számára gyakorlatilag teljhatalmat biztosító alkotmányt fogadtatott el, amelybe 2010-ben azt is belefoglalták, hogy hivatalos titulusa
A Kazah Köztársaság első elnöke, a nemzet vezetője.
A parlamentben szinte minden helyet állampártként funkcionáló mozgalma, a Nur Otan (Ragyogó Haza) birtokol (jelenleg a 98 választott mandátumból 84-et), a két engedélyezett ellenzéki politikai erő, a liberálisok és a kommunisták sem kérdőjelezik meg hatalmát.
Asztanában róla van elnevezve a reptér, a könyvtár, az egyetem, arcképe minden hivatalos intézmény és sok étterem, kávézó faláról, illetve az egyik bankjegyről is visszanéz ránk.
A főváros első díszpolgári címét sem kaphatta más, mint Nazarbajev - s a Nemzeti Múzeumban kiállított okiraton a kitüntetett és a kitüntető helyén is az ő nevét olvashatjuk.
E döbbenetes személyi kultuszról a Vasfüggönytől keletre születve óhatatlanul a legvadabb sztálinizmus korszaka jut eszünkbe.
Ám Kazahsztánban nincsen sztálinizmus.
A rendszer nem tűri a hatalmi kereketek feszegetését, de a harmincas-negyvenes-ötvenes évek paranoiás őrületének, tömegek bebörtönzésének, haláltáborokba hurcolásának, vagy a rettenetes éhínségeknek nyoma sincs. Nazarbajevnek nem csak felülről parancsolt személyi kultusza,de valós tekintélye is van népe körében.
A Szovjetunió nyomorult, kizsákmányolt és lenézett hátsó udvarát a hatalmas kőolajvagyonnak köszönhetően két évtized alatt Közép-Ázsia leggazdagabb országává tette, Asztanát pedig a "sztyeppe Dubajaként" reklámozzák az utazási irodák.
A nagyvárosokban néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen jólétben élnek az emberek. Az utcán a legújabb divat szerint, márkás cuccokba öltözött fiatalok nyomkodják a többnyire nem B-kategóriás okos telefonokat, amelyekkel pontosan ugyanolyan pózoló szelfiket készítenek a fényűző plázák és felhőkarcolók előtt, mint francia, amerikai, vagy magyar kortársaik.
Igaz, hogy elég egy-két órányi autóútra eltávolodni Asztanától, hogy szembejöjjön velünk a vidék elmaradottsága és szegénysége. Távolba szakadt (vagy inkább maradt) testvéreink, a madjar törzs tagjai is igen nehéz körülmények között élnek a fővárostól ezer kilométerre. Ám a kolhozosítást követő, másfél millió emberéletbe kerülő éhínségek, és a nyolcvanas évek üres boltjai után a legtöbben már azt is komoly eredménynek fogják fel, hogy nem kell nélkülözniük. Ha a kazahokat a jelenről kérdezzük, először a rettenetes tragédiákkal, megaláztatásokkal és nyomorgással terhes múltról beszélnek.
A Szovjetunió mostohagyereke
Kazahsztán nem egyszerűen a Szovjetunió elmaradottabb régiói közé tartozott - ez volt a kommunista birodalom országnyi börtöne is. Ide telepítették ki az olyan "bűnös népeket", mint a volgai németek, a szahalini koreaiak, a krími tatárok, vagy a csecsenek és ingusok. Itt hozták létre a legtöbb GULAG-tábort, köztük az egyik legborzalmasabbat, az Asztana közelében épített ALZSIR-t. A keleties hangzású név nem egy helyi települést jelöl, hanem egy különösen aljas betűszót:
A Hazaárulók Feleségeinek Akmolinszki Lágere.
Az ide hurcolt asszonyok egyetlen bűne az volt, hogy olyan férfit szerettek, akit a diktatúra "hazaárulónak", a "nép elleségének" bélyegzett. Sokukat azzal az alattomos csellel ejtették foglyul, hogy azt ígérték: újra láthatják lecsukott párjukat. A tábor helyén létesített múzeum talán legmegrázóbb vitrinjében azok a ruhák, táskák, rúzsok és más szépészeti eszközök vannak kiállítva, amelyekkel a szerelmükkel való találkozásra készültek, és amelyeket az alzsíri pokolba való megérkezésükkor koboztak el tőlük.
A táborban a harmincas évektől az ötvenes évekig sok ezer nő raboskodott, köztük hét magyar asszony is, akiknek emlékére külön táblát is avattak nemrégiben.
Hogy Kazahasztánnak mennyire a mostohagyermek sorsa jutott a "szövetségbe forrt szabad köztársaságok" nagy családjában, azt talán semmi sem mutatja jobban, mint, hogy a szovjet nukleáris kísérleti telepeket is itt hozták létre. Az Asztanától mintegy 200 kilométerre található Sztyepnogorszk városába évtizedeken át szigorúan tilos volt idegennek még belépnie is - itt folyt ugyanis a biológiai és vegyi fegyverek kifejlesztése. Az ország észak-keleti részében, a Szemipalatyinszk melletti "kísérleti gyakorlótéren" negyven év alatt
több mint 600 atom-és hidrogénbombát robbantottak fel.
Ezekhez a borzalmas évtizedekhez képest a jelenlegi rezsim aranykornak tűnik. Pláne, ha átruccannak Kirgizisztánba, Tádzsikisztánba, Üzbegisztánba, vagy akár a Oroszországba, ahol lényegesen nagyobb szegénységgel szembesülnek.
Szóval a helyzet jó eséllyel az, hogy Nurszultan Nazarbajevet egy teljesen szabad választáson is elnökké választanák - más kérdés, hogy nyugodtan rátehetjük a ház és a kocsi kulcsát is arra, hogy ilyen szabad választásokra az ő életében nem fog sor kerülni.
És emögött alighanem több áll, mint a hatalom, vagy a pénz csábítása (bár utóbbi nyilván nem elhanyagolható tényező, hiszen az elnök vagyonát nagyjából hétmilliárd dollárra becsülik). A saját magáról nyitott múzeumban van egy festmény, amelyen kisgyerekként homokból várat épít, mögötte pedig felsejlenek Asztana felhőkarcolói, és a város jelképe, a 97 méter magas Baytarek-torony. (Amelynek kilátójában belehelyezhetjük kezünket az elnök aranyozott tenyérlenyomatába).
Ez a kép mond el talán a legtöbbet Nazarbajev világáról. A főváros gigantikus díszletei között járva úgy érezzük magunkat, mintha az ő határtalan, a realitás minden keretét szétfeszítő képzeletében járnánk.
Asztana és igazából egész Kazahsztán nem más, mint Nazarbajev elnök álma. Egy tündérmese, egy LSD trip és egy lidércnyomás furcsa keveréke, amelyet európai szemmel alighanem lehetetlen megérteni.
Látni és megtapasztalni viszont mindenképp érdemes volt ezt az ázsiai országot, amelyet vaskézzel akarnak áttolni Európába - különösen egy olyan európai országból érkezve, amelyet vaskézzel akarnak áttolni Ázsiába.