Ha ugyanis nem tartod magad az erősek, a magországok diktálta feltételekhez, akkor repülsz. Mindegy, hogy mekkora a támogatásod otthon, mindegy, hogy milyen színű a pártod.
Jól jelzi, hogy a görög kormánypártok "akadékoskodása" miatt Jean-Claude Juncker már a görög ellenzékkel kezdett tárgyalásokba, jelezve, "bármikor találunk olyat, aki a helyetekre lép". Ahogyan beszédes volt a görög népszavazás fogadtatása is: a július 5-ére kiírt referendumot látható idegeskedéssel, értetlenkedéssel fogadták Brüsszelben, vagyis hirtelen nem is lett annyira fontos a "demokrácia ünnepe", sőt, ma már bírálják is azt, "populista" lépésnek tartva azt (az ordító kettős mércébe már bele se menjünk).
Ráadásul a görög kormánytól többségében olyan megszorításokat vártak, amiről - épp a valutaalap saját elemzése óta - világszerte tudvalevő, hogy nem csak, hogy célt nem lehet velük elérni, de kimondottan károsak is. Persze a cél nem is az volt, hogy a görögöket talpra állítsák, hanem az, hogy precedenst állítsanak, avagy ha nem tetszik a rendszer, távozhatsz.
A agynélküli megszorítósdi közepette a hitelezők, vagyis az IMF mellett a magországok a mai napig nem ismerték el, hogy nemcsak a görögök, de ők maguk is tehetnek a helyzetről (különösen az az IMF, amely saját szabályzata szerint már hitelt sem adhatott volna a csődközelben álló görögöknek). Miközben számos követelés - hadi kiadások csökkentése, az adóelkerülés visszaszorítása, reklámadó (!), az államháztartás kiadásainak csökkentése, luxusadó kiterjesztés, korrupcióellenes intézkedések rendjén valóak is lennének, azért csak sikerült olyat követelni a görög kormányon, amiről tudvalevő volt, hogy nem fognak belemenni, mert nem is mehetnek bele. Ilyen volt a nyugdíjreform, a jelentős áfanövelés, a hajózás és a gázpiac liberalizálása, vagy éppenséggel a jó öreg privatizáció: követelték a görög elektromos hálózatfenntartó, az ADMIE magánosítását, a TRAINOSE és az Egnatia nevű repterek, valamint Pireusz, Szaloniki, és Hellinikon kikötők privatizációját.
Mondanunk sem kell, mennyire éhes lehet néhány hitelezői csoport ezen - többségében amúgy hatalmas nyereséggel üzemeltethető, és nem mellékesen szólva stratégiai fontosságú vagyontárgyakra.
Egy biztos, a görög gazdasági válság valójában nem csak a görögöké, és nem csak gazdasági. Az eurózóna és az Európai Unió válsága, egy rendszerszintű baj.
Hétvége óta már tudjuk: az eurónak és zónájának vaslogikája van és roppan egyszerű üzenete: gazdaságilag eltérő fejlettségű területeket a közös pénz önmagában semmit sem érő illúziójával összeboronálunk, hogy aztán a magországok élvezzék ennek összes előnyét, a periféria szegényebb államai pedig a hátrányait. Ha pedig mégis baj van, akkor a perifériának nyújtott kőkemény feltételekkel folyósított hitelekkel stabilizáljuk - no nem a bajban lévő országokat, hanem valójában a saját bankrendszerünket. Tuti biznisz.
A hétvégén újabb figyelmeztető jelet kaptunk. Nem kell annyira sietni az eurózónába. Ha kell egyáltalán.