Amikor hétfőn megírtam a cikket az Európai Szuperligáról, vagyis hogy tizenkét európai klub bejelentette az UEFA-tól független elitliga megalapításának szándékát, nem gondoltam, hogy két nap alatt dugába dől a kezdeményezés. Márpedig ez történt, előbb a „big six”, a hat nagy angol klub fújt visszavonulót, aztán követte őket az Atletico Madrid és az AC Milan is, vagyis szerdára tulajdonképpen világosan látszott, hogy abban a formában, aminek bejelentésével óriási szurkolói tiltakozást váltottak ki, nem lesz futballforradalom.
A Szuperligával, annak nagyon gyors bukásával kapcsolatban egy olyan üzenetre is érdemes figyelni, ami túlmutat a labdarúgás keretein.
Hogy hiába a sokkal több pénz, az ezáltal beígért nagyobb látvány, a még ragyogóbbnak gondolt csillogás-villogás, mindent nem nyelnek le az emberek, ha van olyan morális határ, amit nem szeretnének eltörölni, figyelmen kívül hagyni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a Bajnokok Ligáját szervező UEFA amolyan jóságos szeretetszolgálat lenne, amelyet nem érdekel a profit, amivel szemben a tervezett Szuperliga egy aljas, hideg, számító pénzcsináló gép lett volna, ha beindul.
Ebben a kérdésben az a sokkal hangsúlyosabb, és az bír igazi üzenetértékkel, hogy a klubfutball krémjébe nem lehet elég pusztán a pénz által bekerülni, hanem annak legyen feltétele a nemzeti bajnokságokban elért eredmény, illetve az európai selejtezőkön való sikeres szereplés, tehát a teljesítmény.
Ez volt a Rubicon, amin a 12 nagy klub hétfőn átlépett, a szurkolók elsöprő többsége viszont nem (ahogyan például az egyik érintett csapat, a Liverpool menedzsere, Jürgen Klopp sem). Biztosan számoltak vele a Szuperliga-alapítók, hogy lesz ellenállás. Talán azt gondolták, hogy a szurkolók tüntetgetnek majd, de aztán megunják, és hazamennek, ami ebben az esetben azt jelentette volna, hogy megunják, és mégiscsak kimennek az új elitliga meccseire.
Hát nem mennek. Mert nem lesz új elitliga, és jól van ez így.