(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A koronavírus-járvány első hullámának legelején Európa-szerte, így Magyarországon is kialakult egyfajta Kína-ellenesség, de legalábbis Kínától, a kínai emberektől való ódzkodás. Budapesten voltak olyan ázsiai, de nem kínai kereskedők, akik a bevételeiket féltve a boltra tett feliratokkal jelezték, hogy pl.: „vietnámiak vagyunk”. Voltak, akik nem mertek bemenni kínai üzletbe, kínai büfébe, mert féltek tőle, hogy esetleg az ott dolgozóktól elkapják a fertőzést. Akkor, abban a helyzetben, amikor a világ még nagyon keveset tudott a vírusról, éppen nem is volt teljesen alaptalan ez az aggodalom.
Ebben az időszakban többször is betértem egy kínai gyorsétterembe, mert egyrészt nem éreztem reális veszélynek, hogy ott fertőződjek meg, másrészt nagyon szeretem azt a helyet: a szívélyes vendéglátást, a kedvesen vicces akcentussal beszélő tulajdonost, a brutálisan megpakolt tányérokat, a kiváló ár-érték arányt. Amúgy is jártam erre a helyre, de ebben az időszakban pláne. A tulaj mondta, hogy érzi ezt az óvatosságot az irányukba, bár ő két éve volt utoljára Kínában, és az azt megelőző időben vendégek sem jöttek onnan, szóval semmivel nem kockázatosabb náluk, mint bárhol máshol vásárolni. Kedvelem a fickót, de nem azért, mert a magyar és a kínai nép hagyományos barátsága ezt megköveteli, hanem mert csak. Mert olyan forma.
Számomra kicsit zavarba ejtőek ezek a politikusok által felfestett „népek nagy barátsága” képek, még akkor is, ha a diplomáciai nyelvezet nyilvánvalóan megkövetel bizonyos (mindennapi helyzetben furcsának tűnő) udvarias zsargont. A reakciókból ítélve nem csak az én ízlésemnek volt túl sok, ahogyan Szijjártó Péter Kínában méltatta a kínai külügyminisztert hétfőn, amikor kijelentette, hogy a koronavírus-világjárvány során Vang Ji bizonyította barátságát, segítségének köszönhetően ugyanis már több mint egymillió magyar ember életét
„tudtuk biztonságba helyezni, azáltal, hogy lehetőségünk nyílt a Sinopharm oltóanyagának megvásárlására, ez a segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg”.
A külügyminiszter ezután a magyar emberek nagyrabecsülésének és köszönetének jeleként átnyújtotta hivatali partnerének a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést. Kínai kollégája köszönőbeszédében hangsúlyozta, hogy ez a lépés is jól mutatja a két ország jó kapcsolatát, a két nép mély barátságát, illetve azt, hogy a felek támogatják egymást a bajban.
Mindamellett, hogy a keleti vakcinabeszerzést jó döntésnek tartom, ez a kölcsönösen (túl)tolt diplomáciai turbékolás szerintem túlzó, ha figyelembe vesszük, hogy annyi történt, hogy adott kínai terméket, nem mellesleg elég komoly áron – egy magyar közvetítőcégen keresztül átfuttatva – megvásároltunk. Persze, ennek még mindig meglehet a diplomáciai vonzata, figyelembe véve a jelentőségét, és tényleg életszerűtlen lenne az is, hogy erről ne essen szó egy külügyminiszteri találkozón. De ezért állami kitüntetést vinni Kínába, és a magyar emberek nagyrabecsülését és köszönetét tolmácsolni – ez joggal váltott ki sokakban értetlenséget, és nem csak olyanokban, akik élből elutasítanak mindent, amit a kormány csinál.
Kína nyilvánvalóan megkerülhetetlen tényező a világban, törekedni is kell a kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló kapcsolatokra, ugyanakkor az utóbbi években, aztán idén tavasszal még inkább egy olyan viszony képe rajzolódott ki, amelyben Kína európai hídfőállásként tekint Magyarországra, s ebben nem igen fedezhető fel, hogy ezzel a magyar embereknek milyen előnye származik. Ennek legszembetűnőbb jele a Fudan Egyetem budapesti kampuszának terve, aminek jelentős arányban még a Fidesz-KDNP szavazói sem örülnek. Nem kizárt, hogy a Kína irányába ilyen látványosan kifejezett hála és köszönet, a diplomáciai eseményen a „két nép mély barátságának” emlegetése azt a célt (is) szolgája, hogy halkuljon a kínai befolyásszerzéssel kritikus hangok hatása a választókra. Ha ez valóban szándék, akkor kérdés, hogy a bringa nem lett-e túltolva, és nem lesz-e kontraproduktív a kormánypártok számára?
Addig is, amíg ez kiderül, a napokban elmegyek abba a kínai étterembe. Rendelek levest, szecsuáni marhát, aztán megköszönöm, fizetek, és a tulajjal kölcsönösen örülünk neki, hogy mindenki jól járt.