Az elmúlt hetekben felszántotta a magyar internetet néhány rövid, félperces videó, amely alapvetően kérdőjelezi meg a hazai közélet több évtizedes ideológiai frontvonalait. A kisfilmeket készítő Közös Halmaz Alapítvány kuratóriumának tagjával, Varga Sárával, és elnökével, Gárdos Tamással a jövőt is fogva tartó feldolgozatlan múltról, a párbeszédképtelen társadalomról beszélgettünk – no, meg arról, hogyan juthatunk el odáig, hogy a lovasíjászat és a Dohány utcai zsinagóga is nemzeti kincs, Trianon és a holokauszt is nemzeti tragédia legyen mindannyiunk szemében.
Akkor határoztam el, hogy szeretnék interjút készíteni önökkel, amikor szembejött velem a Facebookon egy videójuk, amelyben egy kislány rovásírásos betűtésztából rakja ki nemzeti kincseinket – és a lovasíjászat, meg a Szent Korona éppen úgy köztük van, mint a Dohány utcai zsinagóga. A címe: "Szeretnénk már itt tartani." Csak nekem úgy tűnik úgy, hogy még jó ideig nem fogunk?
Gárdos Tamás: Nekünk is. Éppen ezért hoztuk létre a Közös Halmaz Alapítványt, amelynek egyébként ez az egyik 1 százalékos kampányvideója. Ezekben a rövid kis videókban igyekeztünk a lehető legtömörebben megfogalmazni a céljainkat, és arra kérni az embereket, hogy támogassanak minket ebben a munkában.
Mi ez a munka?
G.T.: A kampány jelmondata így hangzik: "Dolgozzuk fel végre a múltunkat, és tekintsünk előre!!" Úgy látjuk,
a magyar társadalom jelentős részének a jelenhez, sőt a jövőhöz való viszonyát is alapvetően a 20. század feldolgozatlan traumái határozzák meg. Ez pedig nem egészséges.
Varga Sára: A fiatalok részéről viszont érezhető a nyitottság, hogy ezt meghaladjuk. Igyekszünk is elsősorban rájuk koncentrálni.
Hogyan lehet ma fiatalokat elérni, pláne lekötni bármivel, ami történelem?
V.S.: Középiskolákba látogatunk el, ahol kilencven perces foglalkozásokat tartunk. Ezeket nem hagyományos tanórákként kell elképzelni, ahol mi beszélünk, a gyerekek meg ülnek és hallgatnak, hanem inkább interaktív beszélgetésként, drámajátékokkal, szerepjátékokkal.
A kommunista diktatúra kapcsán például olyan választási helyzeteket kell modellezniük a gyerekeknek, mint, hogy a főnökük felajánlja nekik: ha leveszik a keresztet a nyakukból és nem járnak templomba, előléptetik őket.
Eljátsszuk, hogyan beszélik ezt meg a barátaikkal, családjukkal, hogyan lehet dönteni egy ilyen szituációban. Ez a 17-18 éves korosztály nagyon szeret véleményt mondani szinte bármiről, és, ha meghallgatják őket, sokkal könnyebben megnyílnak.
Hogy jutnak be az iskolákba? Megkeresik őket?
G.T.: Részben igen, de szerencsére egyre többször fordult elő, hogy minket keresnek meg. A helyzet az, hogy ma már nem is tudunk minden felkérésnek eleget tenni, annyi meghívást kapunk, a humánerőforrásunk viszont korlátozott. Igyekszünk minél több embert bevonni a munkába. Folyamatosan tartunk képzéseket azok számára, akik szeretnének bekapcsolódni a projektbe, foglalkozásokat tartani.
A felnőttekhez el lehet juttatni ezeket a gondolatokat, vagy róluk e tekintetben már le is mondhatunk?
G.T: Semmiképp sem. A "Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk" című vándorkiállításunkat éppen azért helyeztük el köztereken – az Örs vezér terén és a Madách téren - vagy épp rendezvényeken, fesztiválokon, hogy bárki beléjük botolhasson. Ennek a lényege, hogy a huszadik századi magyar történelmi traumák nyitható és zárható ajtókon jelennek meg, amelyeken túl olyan szövegek, illetve interaktív feladatok, játékok várják a látogatót, amelyek
arra ösztönöznek, hogy az elmúlt évtizedekben a különböző táborokban rögzült vélekedéseket újragondoljuk.
V.S.: A fő cél, hogy a sajátunktól eltérő múltszemléletet is megpróbáljuk megérteni. A legjobb élmény talán az volt, amikor az ajtók kinyitása után még maradtak velünk, vagy egymással beszélgetni.
Volt olyan, aki azt mondta: negyven éve ugyanúgy lát adott kérdést, és most először gondolkodott el rajta, hogy talán mégsem annyira egyszerű az igazság.
A lényeg, hogy megteremtsük a párbeszéd lehetőségét olyan emberek számára, akik egyébként nem értenének egymással szót.
Hogy fogadták az emberek ezt a szokatlan üzenetet? Nem volt olyan, aki kiakadt és nekiesett az ajtóknak?
G.T.: Számítottunk ilyenre, és kezdetben sokat problémáztunk is azon, hogy a kiállítást éjjel-nappal őriztetni kéne, de erre persze nem volt pénzünk.
Aztán rövidesen kiderült, hogy nem volt alapja az aggodalmaknak, senki sem bántotta az ajtókat.
Egyszer egy ittas társaság véletlenül felborította az egyiket, egy másikat a szél rongált meg, de ezen kívül semmi komoly bajuk nem esett.
Térjünk vissza egy kicsit az ajtóktól a kályhához! A Közös Halmaz az előítéletek meghaladására, az ideológiai szemüveg levételére hívja a magyar társadalmat. Önöknek volt olyan szemüvegük, amelyet le kellett venniük, amikor elkezdték ezt a munkát?
G.T.: Persze. Nem csak szakmai terület és korosztály, de világnézet tekintetében is heterogén társaság vagyunk. Mindannyiunknak megvan a maga ideológiai kötődése, véleménye, elfogultsága.
De azt hiszem, mindannyiunknak volt egy "aha-pillanatunk", amikor ráébredtünk, hogy valami nagyon nem stimmel. Amire mi kérjük az embereket, hogy néha nézzenek ki a saját dobozukból, azt nekünk is el kellett kezdeni valamikor.
Ezt persze nagyon sok beszélgetés és tanakodás előzte meg, hogy mi is a baj a magyar közélettel, miért nem tudunk szót érteni, miért fojtjuk meg egymást egy kanál vízben szinte bármilyen döntési helyzetben?
Miért nem állunk szóba egymással, és, ha igen, miért egyből meggyőzni akarjuk a másikat, ahelyett, hogy elsőként megpróbálnánk megérteni? Miért egymást kizáró fájdalom Trianon, a holokauszt, vagy a kommunista diktatúra bűnei?
V.S.: Különösen, hogy ma már egyre kevesebben vannak köztünk, akik személyesen megélték ezeket a traumákat. Az ő alapállásukat, azt hiszem, már nagyon nehéz lenne megváltoztatni. Viszont a legtöbben a családi körből hozunk, generációról generációra továbbadva ezeket az élményeket.
Hogy mi hogyan dolgozzuk fel ezeket, az már sokkal inkább múlik rajtunk, a mi nemzedékünknek már sokkal több esélye van tovább lépni.
Arra nem gondoltak, hogy a múlt mellett a jelen kérdéseivel is foglalkozzanak hasonló szellemben?
G.T.: Az a szlogenünk, hogy „
"meggyőznünk nem kell egymást, megérteni igen”
a jelenlegi közéletre vonatkozóan is pontosan ugyanúgy megállja a helyét, mint a 20. század történelmi traumáinak esetében.
V.S: Én azt gondolom, a két dolog szorosan összefügg. A jelen megosztottsága, párbeszédre való képtelensége jelentős részben a múlt feldolgozatlanságával fakad. Másrészt amit mi kínálunk, az egy olyan megközelítési mód, amely ráhúzható a mostani közéleti konfliktusokra is.
Ha egy kávé mellett normálisan, egymás megértésének szándékával el tudunk beszélgetni Horthy Miklós szerepéről, Trianonról, vagy a Kádár-korszakról, akkor képesek leszünk erre mondjuk a migráció kapcsán is.