A kevés eredményről számot adó tanácskozás végén a bizottság elnöke, Németh Zsolt fontosnak tartotta kiemelni, hogy Putyin Oroszországának „agresszív”, terjeszkedő, s az orosz kisebbség érdekvédelmére hivatkozó, szeparatizmust szító politikája miatt manapság nehezebb a kisebbségi jogok mellett kiállni Európában. Az a közismert tény nem hangzott el az ülésen, hogy a mai bizottsági elnök a korábbi évtizedekben, a külügy nemzetpolitikusaként, ugyancsak képtelen volt a kedvezőtlen trendet megfordítani vagy legalábbis mérsékelni, s eltűrte, hogy a nemzetpolitikát kiszervezzék a hivatásos diplomácia tevékenységi köréből.
A két politikus összességében lehangoló, a magyarság leépülését, a szomszédos államok nemzetiségellenes magatartását tényekkel megalapozó ismertetést tartott, kitérve a magyar kormányzat kárenyhítő igyekezetére, így a nyugati diaszpóra és a kárpát-medencei szórvány asszimilációját - fiatal szakemberek helyszínre küldésével - fékezni hivatott Kőrösi Csoma Program, illetve a vadonatúj Petőfi Sándor Program célkitűzéseire. Egyebek mellett hangsúlyt kapott a Mikes Kelemen Program is, amely a nyugati magyarság birtokában fellelhető könyvtári örökség és más tárgyi emlékek megmentése és hazahozatala érdekében jött létre.
Potápi szerint romlik az utódállamokhoz fűződő viszony nemzetpolitikai tekintetben, ami alól csak Szerbiát nevezte valamelyest kivételnek, megállapítva, hogy ez a kedvező fejlemény is a szerb EU-csatlakozási törekvések hatására vezethető vissza. Egyben pozitív szerepet tulajdonított az előrelépésben Pásztor István VMSZ-elnöknek valamint a magyar kormányzatnak. Arról nem szólt, hogy ez a jobb légkör érezhetően csökkentette volna a vajdasági magyarok asszimilációját, csupán a délvidéki mészárlások áldozatainak csúrogi emlékművénél történt közös államelnöki főhajtást tudta kiemelni. Homályban maradt az is, hogy Szerbia összehasonlíthatatlanul több jogot harcolt ki a koszovói szerbeknek, mint Magyarország a vajdasági magyaroknak.
Pozitív fejlemény lehet, hogy ha igazak az állítások arról, hogy a nemzetpolitikába is sikerül becsempészni a gazdasági szemléletet, többek közt a külhoni magyar vállalkozók helyzetbe hozásával. Sikertörténetként prezentálták a honosítási folyamatot, amely most megállni látszik 700 ezer körül. A jövőt a betegek, az öregek és a megcsömörlöttek mozgósításában látják, hogy mihamarabb teljesülhessen a semjéni terv, a nemzetpolitikai vállalás: az egymillió új magyar állampolgár.
A magyar-román viszonyról szinte csak rossz hírek hangzottak el: a Székely Mikó Kollégium államosítása, a magyar nyelvhasználat korlátozása a hivatali életben, a magyar helységnév-táblák használatának visszaszorítása, nemzeti szimbólumaink elleni állami fellépés, egy helyben topogás a kétoldalú vegyes bizottságokban. A Potápinál kevésbé lényegkerülő Kalmár ijesztő képet festett a magyar-román kisebbségi vegyes bizottság 18 órás maratoni, eredménytelen üléséről, amelyet déli tizenkét órától másnap reggel hatig személyesen végigszenvedett.
A magyar-szlovák viszonyról a szokásos közhelyeket sütötték el, újmagyarul: „fejlődnek a kétoldalú kapcsolatok, de nemzetpolitikai tekintetben nem közeledtek az álláspontok”. Értsd: Magyarország minden sértést lenyel, s a szlovák állam ennek ellenére határozottan folytatja a magyarság idestova száz éve kezdődött gátlástalan asszimilálását. Potápi szerint a több száz bezárásra, összevonásra ítélt felvidéki magyar iskola esetében nem csupán nemzetpolitikai, hanem demográfiai kérdésről van szó. Az nem tartozik az államtitkár hatáskörébe, hogy a magyarok tudatos állami intézkedések következtében fogynak. A probléma megoldását az eszköztelen, kiszolgáltatott Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségétől várja Potápi. Kalmár említést tett a folyóvizek medrének változása miatt tervezett, 17 hektárt érintő magyar-szlovák határmódosításról, amelynek kapcsán felmerült, hogy az eddigi, a határfolyók sodorvonala által képzett államhatárt állandósítsák és helyezzék szárazföldre. (A szlovák tervek nyilván megvannak már hazánk további csonkítására – jegyezzük meg.) A biztos becsületére válik, hogy veszélyesnek minősítette a tervet és óva intett megvalósításától.
A kárpátaljai magyarság ügyéről szólva valahogy csak sikerült kimondani, hogy ukrán betelepülés folyik, megkezdődött az etnikai arányok megváltoztatásának folyamata, a magyarok arányának további csökkenése.
A magyar-horvát nemzetpolitikai viszonyról szólva Kalmár rámutatott, hogy míg a hercegszántói és a pécsi horvát iskolában európai csúcsszínvonalat nyújtanak a magyarországi horvát fiataloknak, még a gyengén hallók számára is van berendezés, addig a laskói magyar iskolába beesik az eső.
Az elhangzottakra reagálva Hoffmann Rózsa (KDNP) diplomatikusan, semleges, szenvtelen hangon az egész nemzetpolitikai struktúra súlyos, szinte megsemmisítő bírálatát fogalmazta meg, amit mind a bizottsági elnök, mind az előadók elengedtek a fülük mellett, a volt oktatási államtitkár pedig láthatólag nem kívánt tovább erősködni. Hoffmann szerint „a nemzetpolitika jó úton halad, de hosszú távú stratégia kellene a jó programok mellé”. Az oktatást nevezte a legfontosabb területnek, ahova nagyságrendekkel több pénzt kellene helyezni, olyan magyar iskolákat teremtve, amelyek legalább olyan színvonalúak, ha nem jobbak, mint az utódállamok hivatalos nyelvén oktató intézmények. A szórványban kollégiumokat kell építeni, hogy az ingázás ne vegye el a magyar diákok kedvét a magyar iskolától – hangsúlyozta. Óvott a sztereotip megoldásoktól.
Németh Zsolt végezetül nem javasolta ugyan tiltakozó jegyzék küldését az orosz nagykövetségre nemzetpolitikánk siralmas állapota miatt, de képes volt kiejteni száján azt a megállapítást, hogy a nemzetpolitikának nem szabad a pad alá esnie a KKM és a Miniszterelnökség között, noha ugyanezt az állapotot az ő fő nemzetpolitikusi működése alatt állandósították.
A gyászünnepünk előtt egy nappal megtartott országgyűlési rendezvényen említés sem esett a Trianoni Béke aláírásának 95. évfordulójáról. Azt viszont értékelhetjük, hogy a Barackfadalt sem volt kötelező vidáman elénekelni.
Farkas Géza