A fák lombkoronájából madárcsicsergés hallik… vagy … nem is! Csak hasonlít hozzá… Mintha egy többszólamú kórus énekelne lágyan, halkan, szöveg és dallam nélkül egymásba át és átívelő harmóniákat.
Az emberek félkörben ülnek, mind ugyanolyan, egyszerű, fehér gyolcsruhában. Egyikük lassan feláll, a ligetből ráérős léptekkel lép ki a szirtre, laza, kényelmes testtartással áll meg, csípőre teszi mindkét kezét, és lenéz a homályos, fehér ködbe burkolózó tájra. Hosszan röpíti végig tekintetét a domborulatokon, meg-megáll egy-egy vidéken, majd megint továbbvándorol tekintete. Végül megpihen egy ponton, felcsillan szeme, suttog valamit, vagy talán csak éppen sóhajt egyet. Ekkor az égi szólamok mély hangjai felerősödnek, a hangzat kiöblösödik, mintha mélyről forgószél keletkezne, vagy villámok csapkodnának a felhők felett. Az ember, aki a szirten áll, mintha csak parancsot hallana, sietős léptekkel hátralép néhányat, majd nekirugaszkodik, és leugrik a ködpárnák ölébe.
Egy kis idő telik el így, mozdulatlanságban a sziklaszirten, a ködben eltűnt ember hűlt helye üresen tátong. Amikor az égből hallható ének újra lehalkul, és visszatér nyugodt, lágy medrébe, egy újabb ember lép elő a félkörből. A magas alak precíz, megfontolt léptekkel halad a szirt felé. Lábait pedánsan igazítja egymás után, mintha csak előre kimérte volna, mikor mennyit kell lépnie, majd megáll. Pontosságra termett, hosszú ujjú kezei szorosan teste mellett, mintha vigyázban állna. Csupán a fejét mozgatja, ahogy ő is végigméri a tájat. Ugyanaz játszódik le, mint az előzőnél: amikor szeme kikerekedik a figyelemtől, felerősödik az égi hangzat, ő megfordul, pontosan három jól átgondolt lépést lép vissza, majd egyenesen a ködbe néz, nekirugaszkodik, és már ugrik is.
A félkörben ül egy erős vállú, kérges tenyerű ember is. Csendben, de éberen néz maga elé, tekintete mély, mintha vaskos, érett emlékek ülnének szempilláin. Most rajta a sor. Lassan áll fel, maga elé nézve, komolyan lépdel a szirtre, odaérvén megáll egy szemhunyásnyi időre, majd tekintetét ő is a ködbe mereszti. Hegyeken és völgyeken siklik végig. Puszták és erdőségek, tengerek és sivatagok kínálják magukat elé. De egyik sem ragadja meg figyelmét különösképpen. Ő valami mást keres. Valami szikrát, ami lángot gyújthat szívében. Egyszer csak a látóhatár szélén egy szemmel láthatóan sok vihart megélt, hegyóriások által őrzött vidéket pillant meg. Szeméhez emeli kezét, hogy jobban lásson. Egy gyönyörű, ég kékjében játszó tó csillan a napfényben, és két zöldes, dús lombokkal szegélyezett folyó. Most már egészen beleréved a vidék látványába: vérvörös csaták, vitézség és bátorság, együtt éneklő, tiszta szemüket az égre emelő alakok, majd táncforgatag, bugyogó kacagás, vidám, duhaj bolondság, bajtársak vállveregetése, anyák gondoskodó szeretete és lányok csillogó mosolya tárul fel előtte. A felcsillanó életképekbe való belefeledkezettségéből a mélyen zengő orgonasípokhoz hasonló égi szólam ébreszti fel. Tudja, mit kell tennie. Szemét már nem veszi le szíve vágyáról, a gyönyörű ékszerdobozként ragyogó medencéről, úgy lépked hátra, majd nekirugaszkodik, és még mindig odaszögezett tekintettel adja magát a köd ölelésének. Ugrásában még hallatszik: „Magyarnak…”, és zengő hangját már az új lelket ölébe fogadó Kárpátok bércei nyelik el.