Farkas Géza András 1952. május 24-én született Budapesten négygyermekes család legkisebb tagjaként. Édesapja Farkas Elek, víruskutató, a Magyar Mikrobiológiai Társaság örökös főtitkára. Kezdetben az ő nevelésének és könyvtárának köszönhetően tette magáévá a magyar nemzet tudatát. Az egyetem elvégzése (ELTE, jog, 1975) után egy évet kulturális program szervezőként dolgozott. 1976 és ’78 között az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodában fordított, főként francia nyelvből. 1978 és ’81 között a Magyar Távirati Iroda hírügynökségi fordítója volt. 1982-től külpolitikai szerkesztő lett ugyanott. 1990–91-ben egy évet töltött Pekingben tudósítóként. 1991-ben került a Külügyminisztériumba mint diplomata, ahonnan tavaly ment nyugdíjba. Három kiküldetése volt: 1994 és ’97 között Lisszabonban első beosztott diplomata, 1999 és 2003 között pozsonyi sajtóattasé, végül 2007 és ’11 között konzuli minőségben működött ugyancsak Pozsonyban. 2014-ben a Jobbik külpolitikai tanácsadója lett az Országgyűlés Hivatalában. Hét nyelven beszélt (angol, francia, spanyol, portugál, cseh, szlovák és kínai), melyek közül ötből felsőfokú nyelvvizsgája volt. Három gyermek édesapja, a legkisebb öt esztendős.
Ortega y Gasset fordítójaként vált ismertté (Két történelmi esszé. Budapest, 1983, Európa), majd – jóval szélesebb társadalmi körben – pozsonyi konzulként, aki a szlovák-magyar kapcsolatok egy kritikus időszakában, 2011-ben határozottan kiállt a magyar érdekek mellett. Mint ő maga fogalmazott, „a »fülkeforradalom« hevében” vitatta a szlovák történelem hitelességét, ezért visszahívták. 2013-ban a Magyar Hüperión, később pedig a Bar!kád szerzője lett (ez utóbbi folyóiratban olykor álnéven).
Fotó: Béli Balázs
Magyarázatra szorul, hogy mit értünk klasszikus diplomácia alatt, amelynek dr. Farkas Géza az egyik utolsó hazai képviselője volt. Felfogásában a diplomácia nem csupán formális és előkelő jelenség. Szerinte műveltséget, intellektuális kíváncsiságot, sőt filozófiai érzéket és edzettséget, megélt olvasottságot jelent. Ahogyan politikai testamentumának is tekinthető tanulmányában olvasható, számára a diplomácia háborúhelyettesítő; valóságos hatalom; érvényesíthető akarat; a szuverenitás, az identitás és az otthon védelme; empátia és türelem. Mindez a modern diplomaták 17. századi születését előző diplomácia-felfogásnak felel meg, amikor még nem köpönyegforgatást, cselszövést és ármányt jelentett, amikor a taktikának még alapelvei, princípiumai is voltak. Ez utóbbiak okán egy helyütt szolgálóleánynak nevezte a diplomáciát, „az áldozatvállalás eszméjétől sem idegen, metafizikai igazságkeresést is magában foglaló tevékenységnek”.
E klasszikus és eredeti diplomáciát Farkas Géza összekötötte a – megint őt idézve – hungarus-eszmével. Számára a magyar örök értékek evilági képviseletét jelentette, ez utóbbi egy lehetséges szimbóluma volt. Ilyen értelemben mondta, hogy a valódi magyar diplomácia nem más, mint fáradozás „a magyar tekintély, a magyar befolyás növelésén, elveszett állásaink visszaszerzésén”, és hogy „transzcendens létjogosultsága” van, célja pedig „a magyar szuverenitás erősítése”, „a körülírható, körülírandó magyar nemzeti érdek” képviselete. Nem csupán úgy gondolt a magyar diplomáciára, mint aminek el kell érnie, hogy „a nemzetközi élet szereplőinek magatartása számunkra előnyös, de legalábbis ne kedvezőtlen legyen”, hanem úgy, mint ami „képes a hozzá [a magyarsághoz] való hasonulás vágyát felkelteni”. És milyen igaza volt, mennyire fontos, alapvető az utóbbi cél!
Megborzongott azon, hogy a külügyminisztériumot egy ideje külgazdasági minisztériumnak is nevezik Magyarországon. A FIDESZ politikai elveit meghaladva vallotta, hogy „államiságunk lényege nem lehet a kényelmes emberi életért folyó versenyfutás”, s ellene volt a megélhetési nemzet, megélhetési állam, – ahogy nevezte – a tucatország felfogásnak. Úgy tartotta, hogy „a gazdaság és a kultúra előtérbe helyezése, sőt erőltetése az érdemi nemzetpolitika hiányának leplezésére is hivatott lehet.” Úri modora, diszkrétsége és műveltsége dacára egyáltalán nem tekintette abszolút értéknek a kulturáltságot: „a kultúra mint alkotóelem túlhangsúlyozása is szánandó és töményen vaskori”.
Elvei, finom udvariassága és kötelmei mellett Géza szabad ember volt, egy – mondhatni – konzervatív vagány, aki minden további nélkül nyilvánosan megvallotta, hogy nem tudott mit kezdeni a leértékelődő, kortárs diplomáciával: „a baloldali kormányok idején rendre (…) takaréklángon tartottam magam, túlélésre rendezkedtem be”, „üresben járattam a motort”. Így élt, és leírta: „szakmai létezésemtől a tétlenség sem volt idegen”, „a visszahívást háromévnyi tényleges munkahelyi semmittevés követte”. Mindennek persze az volt az alapvető külső oka, hogy „a posztbolsevik diplomáciában a mellőzés, a feladatmegvonás a szankció egyik formája”.
Az utóbbi bekezdésekből is következik, hogy a konformista hazai diplomácia csodabogár, dacos, elszállt, gyakorlatiatlan, vadóc, testidegen személyiségként látta őt. Ez a provokatív című, ám roppant intelligensen megírt utolsó tanulmányának a témája is (Túlélni Pesten nemzsidóként. Magyar Hüperión, 2015. ősz). Ám mindeme mellőzés és altatás közben komplett nemzeti diplomáciai stratégiát dolgozott ki.
Nemcsak halálának a helyszíne, hanem a ténye is tragikus számunkra. Egyrészt: diplomáciai elveit nem tudta teljes egészében át- és továbbadni, annak ellenére, hogy az utóbbi években megpróbálta. Másrészt: nyugdíjazása után ő maga is továbblépés előtt állt saját bevallása szerint. Az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia vendégelőadójaként írta e sorok szerzőjének, hogy úgy érzi, újabb esélyt kapott arra, amit a műveltségen túl egész életében keresett. Csak Isten a megmondhatója, hogy számunkra tragikus halálának pillanatában mindezt beteljesedésként vagy veszteségként élte-e meg.
Mindenesetre a vallás és a hagyomány képes arra, hogy megmentsen bennünket. Mint tudjuk, a Requiescat in pace jelentése Nyugodjék békében. A béke, végső soron, magát Istent jelenti, vagyis egy Benne való elnyugvásról van szó. Mivel Isten mindennek lényege, így a saját lényegünk is. Géza ezért bennünk, önmagunkban nyugszik, és ilyen értelemben ott leli örök békéjét. Ha pedig emberi lénye, megint csak bennünk, feléled, a klasszikus és magyar diplomáciára emlékeztet bennünket – hiteles és kedves embersége mellett.
Búcsúztatója holnap 13 órakor lesz a Farkasréti temető Makovecz-termében, amit 13,45-kor szentmise követ.
Horváth Róbert
Magyar Hüperión, főszerkesztő