Az internet népe és a véleményüket formálok ismét a kor ütőerére helyezték kezüket, és megtalálták korunk legégetőbb társadalmi problémáját: új nemzeti himnusz-e a "Nélküled" című dal, amelyet minden igazmagyar ember párás szemmel vigyázzállásban énekel, vagy giccses kultúrszemét, amelyet civilizált, értelmes honfitársaink lebiggyesztett ajakkal hallgatnak, szigorúan ülve? A kibontakozott szenvedélyes vita tényleg tanulságos – de még véletlenül sem azért, amiért az egymásnak feszülő világnézeti törzseknek ez becsületbeli kérdéssé vált.
Történt, hogy Miklósi Gábor indexes újságíró egy borongós novemberi pénteken nagy húzódozva elfogadta a szerkesztőség részére felajánlott VIP-jegyet, és beült az exkluzív szektorba, hogy a Puskás Aréna nyitómeccsén átélje az érzést: „a körülöttem lévő tízezrekkel valami nagy, nehezen körülírható közös dolog része vagyok.” Nem sikerült. A lélektani kudarc oka pedig az volt, hogy a mérkőzés előtt felvidéki gyerekek elénekelték az Ismerős Arcok „Nélküled” című számát, és ezt a tömeg szinte egyöntetűen felállva hallgatta. De csak szinte. Volt ugyanis egy bátor ember, fehérek közt egy ajrópai, aki a helyén maradt, mert szerinte a dal „érzelgős” és „bugyuta”. A barbár horda persze nem értette a jó ízlés jegyében zajló néma tiltakozást. "A VIP-ből szinte kinéztek, amiért a seggemen maradtam" - írja a szerző, aki azonban ebben az embert próbáló helyzetben is hű maradt elveihez, és ülő fáklyaként világított a stadionnyi sötétségben.
"Tényleg nehéz volt nem felállni ekkora nyomás alatt, de én csak a Himnusznál szoktam felállni, és pont a napokban láttam egy műsort arról, hogy milyen messze elmennek az emberek, hogy alkalmazkodjanak az elvárásokhoz, így hát dafke ülve maradtam."
A szuverén egyéniségnek az arctalan tömeggel szembeni megrendítő helytállása után szerencsére nem sokat késett a csodálatos nemzeti ünnepünket meggyalázó hazátlan bitang szigorú rendre utasítása sem. A magyarság elleni aljas merényletet nem más leplezte le, mint a Ripost címen megjelenő papíripari termék főszerkesztője, Ómolnár Miklós. Nála hitelesebb erkölcsi jelzőbóját keresve sem találhatnánk széles e hazában, hiszen
Ómolnár nem is érti, miféle ember lehet, akinek nem szorul össze a szíve, amikor azt hallja:
„Bár a lényeget még nem értheted,
amíg nem éltél nehéz éveket...”
Azt sajnos nem teszi hozzá, hogy a fenti sorokat a parlamenti büfében, a Story gálán, esetleg a felcsúti páholyban a Miniszerelnök Úrral szotyizva eltöltött nehéz esztendőkre emlékezve érzi át ilyen mélyen. Azt azonban megtudhatjuk tőle, hogy
„Az egyik oldalon Miklósi Gábor az Index újságírója, a másikon négy bátor felvidéki magyar gyerek. Egyik oldal, másik oldal. Muszáj választani.”
Nos, erre a legtömörebben csak Cambronne tábornok szavait plagizálva tudok válaszolni, aki a Waterloo-i csatamezőn a megadásra való felszólításra egyetlen szóval válaszolt: „Merde!” „Lószart!” Nincs egyik oldal, meg másik oldal.
Mert amikor a nemzet médiastricije dúlt honfiúi kebellel kéri számon a „Nélküled”-nek, vagy a magyar könnyűzene bármely más termékének ájult hódolattal, vigyázzba vágva éneklését, az pontosan ugyanaz, mint, amikor a gigajóízlésű, megaértelmiségi a VIP páholyban államtitkárok főszerkesztők és bankigazgatók őrjöngő masszájában a náci tömeggyűlésen karlendítést megtagadó magányos hős szerepébe hallucinálja magát, mert a seggén marad.
Nem történik itt más, csak, hogy egy emberek százezrei által kedvelt, másik százezrei által utált, és milliói által nem is ismert dal kapcsán mindkét oldal előadja azt az ócska identitásmaszturbációt, amellyel évtizedek óta perverz világnézeti szatírokként zaklatják a magyar társadalmat. Amúgy nem volna ezzel semmi baj, csinálják csak, ha jólesik. Otthon, a négy fal között – nélkülünk.