Az oktatás kulcsszereplőinek bérezése nem szimplán egy motivációs lehetőség a jobb munka érdekében, hanem a társadalmi presztízst, és - ezzel szorosan összefonódva - a szelekciót is nagyban szolgáló eszköz.
(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Az egész ország érdeke, hogy olyan pedagógusok oktassanak és neveljenek az intézményekben, akik szakmailag felkészültek, feladatukat hivatásuknak érzik, munkájukat sikeresen végzik, továbbá munkájukért olyan bért kapnak, amely lehetővé teszi számukra, hogy értelmiségi életet éljenek.” – áll a Nemzeti Pedagógus Kar 2019/2020-as tanév kezdetén kiadott évértékelőjének elején.
Gyávaság és prüdéria lenne megkerülni ezt a lényeges kérdést, mert tetszik vagy sem a szemérmesebb megközelítést preferálóknak, de a pedagógusok anyagi megbecsülése egyik lényegi elemként határozza meg egy-egy ország oktatáspolitikájának sikerességét. Bérfelzárkóztatás, a pályakezdőknek nyújtott kiegészítő támogatások nélkül az NPK helyzetértékelése szerint is egyre mélyülni fog az ágazatot érintő munkaerőhiány.
Hazánk versenyképességét az emberek középpontba állításával, az oktatásba és a továbbképzésbe történő beruházással lehetne hosszú távon is növelni. A sikeres országok példája azt mutatja, hogy egy nemzet akkor készül fel bölcsen a következő évtizedekre, ha az oktatási rendszerére fordított pénzt nem költségnek, hanem a jövő érdekében tett beruházásnak tekinti.
Mindez talán triviális evidencia, de a mindennapok valósága jól mutatja, hogy milyen messze vagyunk ettől a magátó értetődő igazságtól. A harmadik világbeli nyomorból felemelkedő ázsiai országok, vagy éppen Finnország példája arra int minket, hogy az oktatásra, mint a legfőbb humánerő-képző rendszerre költött források emelik fel egy ország gazdaságát és társadalmát. Nem azért lett jó az agyoncitált finn oktatás, mert volt egy gazdag, erős állam, hanem azért lett egy gazdag, erős állam, mert csináltak egy jó oktatást. Az az egykor még fejletlen ország, ahol az 1867-68-as nagy éhínség tömegével szedte az áldozatokat, a 2015-ös The Human Capital Report beszámolója alapján már mind az OECD, mind pedig az EU államainak listájának vezetője lett.
Természetesen az igényekhez alkalmazkodó, korszerű pedagógiai kultúra nélkül a pótlólagos forrásráfordítások hatékonysága sem lehet magas, de a Montecuccoli által a háborúhoz szükségesnek tartott három dolog közül legalább egy azért feltétlenül szükségeltetik a jól működő - és ezáltal integrációra is képes - oktatáshoz. Amikor azonban a középfokú végzettséggel rendelkező szakmunkások garantált bérminimuma utolérte a kezdő tanári fizetést, logikus, hogy országszerte egyre komolyabbá válik a pedagógushiány.
Az áhított konvergencia, és az ehhez szükséges gazdasági szerkezetváltás nélkül, a 21-ik századi kihívásokhoz folyamatosan alkalmazkodni képes - az élethosszig tartó tanulás követelményeinek megfelelő (tehát átképezhető) – munkavállalók tömegeiről álmodni sem lehet optimálisabb oktatási rendszer nélkül. A mag-országokhoz való gazdasági-társadalmi felzárkózás csak az oktatásba való befektetéssel lehetséges. A fejlett országokhoz mért lemaradásunkat, a saját társadalmunkon belüli integrációs szakadékokat csökkenteni csak a humán szférába való beruházással tudunk.
„Ez pedig azt jelenti, hogy a költségvetési szigor nem érintheti az oktatás területét. Sőt: új klebelsbergi modellre lenne szükség, amely megtámogathatná a gazdasági szerkezet korszerűsítését.” – fogalmazta meg már csaknem egy évtizede Csath Magdolna Kiművelt emberfők nélkül? című munkájában.
Ha mindez illúzió marad, és továbbra is a versenyképesség gyarmati modellje, tehát az energiafaló és alapanyag-igényes, rossz kereseti lehetőséggel kecsegtető ágazatok jellemzik az országot, mert nem sikerül a rendelkezésre álló emberi tőkét növelni, akkor a világgazdaságban zajló hatalmas változások vesztesei leszünk. Továbbra is azoknak az országoknak a sorába fogunk tartozni, amelyek az olcsósággal, gyakorlatilag saját maguk kizsákmányolásával versenyeznek. De a társadalmi kohézió erősítése, a leszakadt rétegek integrációja is hiú – és egyre reménytelenebb – ábránd marad. (A V4 államokkal összehasonlítva Magyarországon a legalacsonyabb a hozzáadott érték az exportban. A történelmi hűség kedvéért említsük meg, hogy a probléma nem újkeletű, hiszen már a rendszerváltás idején jóval nehezebb helyzetbe kerültünk, mint a térségbeli versenytársaink, hiszen nálunk a munkahelyek majd egyharmada megszűnt, és a csehekhez vagy lengyelekhez mérten lényegesen nagyobb függésbe kerültünk azoktól a multiktól, akiknek globális értékláncaiban nem a nagy hozzáadott értékű szegmensek előállítása jut nekünk.)
Különösebb kutakodás nélkül is látható, hogy nagyon messze vagyunk attól a szinttől, amikor a klebelsbergi idők végén a bruttó hazai termék 16 százalékát kapta az akkor „új honvédelmi minisztériumnak” gondolt kultusztárca. Ahol egy vesztes világháború és a trianoni békediktátum által megcsonkított, gazdaságilag teljesen padlóra került országban is volt ahhoz erő és törvényhozói bölcsesség annak felismerésére, hogy a megmaradás zálogát egyedül az oktatásfejlesztés jelentheti. (Ennek megfelelően, az 1927. évi VII. tc., értelmében betervezett több mint 5000 új objektum mindegyike rekordsebességgel el is készült 1930-ig, a gazdasági válság hazai kitöréséig. A havi „200 pengő fixszel az ember könnyen viccel” világában pedig 1941-ben egy középiskolai tanár kezdő fizetése 226 pengőre rúgott, ami a nyugdíjkorhatár felé közelítve ennek a summának akár 2-3-szorosa is lehetett.)
Pedagógusbérek tekintetében a klebelsbergi eszmeiségnek némiképp ellentmondó folyamatok érvényesülnek. Az oktatási kiadások legnagyobb részét képező bérek kapcsán is megállapítható, hogy a 2010-es kormányváltás utáni, a 2013-17 közötti négy évben bekövetkezett 40-50%-os béremelés, az azóta eltelt időszak kumulált inflációs számításai szerint - ami 28 százalékot mutat - vásárlóerejének jelentős részét mára már elvesztette. Mostanra egy McDonaldsban dolgozó érettségizett munkás kezdőbére is meghaladja egy kezdő pedagógusét.
Nyilván könnyebb egyfajta közhasznú übermenschnek tekinteni a tanárokat, akik kevés fizetésért, csupán hivatásuk iránti szerelemből dolgozva kell, hogy minőségi munkát produkáljanak, mintsem belátni azt a könyörtelen igazságot, hogy a béreknek, az anyagi megbecsülésnek igenis nagy szelekciós és motiváló szerepe lehet. Persze senki nem állítja, hogy egy rosszul működő rendszerbe öntött milliárdok csodát eredményeznek, de a kontraszelekció megelőzése érdekében, a legjobbak tanári pályára vonzásában és azok megtartásában, igenis fontos elemként tételeződik a pedagógustársadalom béreinek rendezése. A híres McKinsey-jelentés (Mi áll a világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterében?) óta, ez a reveláció erejével kellene, hogy hasson a döntéshozókra. Az oktatási rendszer sikeressége alapjaiban véve az intézményvezetőkön és a tanárokon múlik, ezért a megrekedt bérrendezés továbbvitele kardinális fontosságú lenne. Csakhogy Hoffmann Rózsa államtitkárságának pozitív eredménye, amely a pedagógusbéreket a minimálbérhez kötötte, egy évvel a bevezetése után megszüntetésre került. Az örvendetesen növekvő minimálbér és a garantált bérminimum miatt mindez viszont jókora feszültségeket szül, hiszen a szakmunkás bérminimum gyakorlatilag megegyezik a kezdő pedagógusok fizetésével, és törvényszerűen negatívan hat vissza a pedagóguspálya társadalmi megítélésre, de a tanárok önértékelésére is.
A 2010-es kormányváltás utáni - nem mellesleg több évre elhúzott és munkateher-növekedéssel járó - bérrendezés 2015-ben már megbicsaklott, hiszen a bérek számítása során alkalmazott vetítési alapot elszakították a mindenkori minimálbértől, és azt a 2014-es bruttó 101.500 forintos szinten rögzítették.
A hétköznapok hőseiként helytálló, a társadalmi közbeszédben sok egyéb feladat mellett még az integráció sikerességéért is felelőssé tett tanároktól ugyan meg lehet követelni a hatékony, eredményes munkavégzést, de kimerült, frusztrált, anyagilag ellehetetlenített munkavállalóktól ilyesmit rendszerszinten elvárni mégiscsak bajos lesz.
Ha csak nem feltételezzük, hogy a megfelelő bérezés egy elhessenthető semmiség a motivációk sorában, akkor az álprüdériát kerülendő, igenis ki kell mondani, hogy a megterhelő munkával arányban nem álló alacsony fizetés igenis taszítóan hathat számos kiváló pedagógusjelölt- és pedagógus esetében. Akik igenis hiányoznak a hazai közoktatás rendszeréből. Akik nélkül sikeresebb társadalmi integrációs folyamatokról ábrándozni dőreség volna.
Megbecsültség tekintetében nem csak a szerencsésebb történelmi sorssal és ebből adódóan irigylésreméltóbb társadalmi fejlődési pályával rendelkező nyugat-európai országokhoz képest vagyunk elmaradva, de a posztszocialista országok körében tett összehasonlítás alapján sem büszkélkedhetnek a magyar pedagógusok. OECD vizsgálatok alapján elmondható, hogyha a tanári fizetések nagyságát viszonyítjuk a teljes időben foglalkoztatott felsőfokú végzettségűek átlagkeresetéhez, akkor Magyarország a maga 68%-os szintjével nem csupán az olyan álomszinttől maradt le, mint a 140%-os mutatóval bíró Lettország, hanem a 80-100% közötti pedagógus kereseteket felvonultató, lengyelek, litvánok, észtek fémjelezte középmezőnytől is.
A Global Teacher Status Index 2018-as kutatása alapján az emberek a minimálisan szükségesnek tartott és a jelenlegi tanári fizetések között 50%-os szakadékot éreznek. Ráadásul a nemzetközi trendekkel ellentétben (amely szerint a tanárok többre értékelik a saját státuszukat, mint ahogyan azt az adott társadalom teszi), a magyar pedagógusok még a valóságosnál is rosszabbra értékelik saját státuszukat. Ennek megfelelően igen kicsi azoknak az aránya, akik jószívvel ajánlanák gyermekeiknek a katedrát. Mindez messze nem felel meg annak a valósággal köszönőviszonyban sem álló képnek, amit Bódis József államtitkár is sugallt egy MTA rendezte, 2018 végi konferencián. Mondván, hogy csak akkor lesz majd itt igazi paradigmaváltás és javulás, ha azok választják a tanári hivatást, akik „nemcsak kereseti lehetőségnek tekintik a pedagógusi pályát”.
Az oktatáspolitikára érdemi befolyást gyakorlók tudomásul kell, hogy vegyék, ott teljesítenek kimagaslóan a diákok, ahol a tanári lét kiemelkedő státussal jár. A tudásalapú társadalmak korában ezért életbevágó fontosságú lenne, hogy valóban a legalkalmasabb emberek válasszák ezt a felelősségteljes hivatást. Abban a drámai helyzetben, amikor az elöregedő tanári korfa szerint a 30 évnél fiatalabb pedagógusok aránya az ezredfordulón mért 15% százalékról alig másfél évtized alatt 6%-ra esett vissza, és valóságos nyugdíjbomba fenyeget a következő időszakban nyugdíjba vonulók magas száma miatt, még nagyobb relevanciával bírna mindez. A helyzet súlyosságát csak tetézi a Nemzeti Pedagógus Kar által is jelzett probléma, ami szerint a 2013-ban végzett 5800 pályakezdőből öt év alatt 1900-an (32%) hagyták ott a tanári pályát, s lehetetlen tagadni, hogy az ő döntésükben ne lett volna szerepe az alacsony kereseteknek. Ilyen féltételrendszer közepette nem is lehet csodálkozni azon, ha példának okáért egy olyan elitiskolából, mint amilyen a budapesti Fazekas Gimnázium, a 120 végzős közül csak egyetlen választotta továbbtanulási célként a pedagóguspályát. Az ELTE Tanárképző Központja szerint pedig 2019-ben mindössze öt fő jelentkezett fizika-kémia szakos tanárnak…
A kép persze nem ennyire egysíkú, és a bérkérdésnek azért más aspektusa is van. A jó minőségű és méltányos oktatás nem olcsó dolog, és magas minőségű pedagógiai kultúra nélkül mit sem ér, de az biztos, hogy az oktatási költségvetés hozzávetőlegesen 80 százalékát a bérek viszik el. Egy méltányosságot messze nem ismerő rendszerbe hiába döntenék a pénzt, az attól még nem generálna általános eredményjavulást. Továbbá még a jól dotált oktatási rendszerekben is eljön az az ún. átváltási pont, amit a kutató Lannert Judit egy, a hatékonyság, az eredményesség és a méltányosság közoktatásban megfigyelhető összefüggéseiről írott tanulmányában 50.000 dollár/tanuló/év összegben határozott meg, amitől kezdve már nincs egyértelmű kapcsolat a ráfordítás és a produkált minőség között. Sajnos, ennek a pontnak az elérésétől nálunk még nem igazán kell tartani… Mindazonáltal az elkövetkező napokban újfent csak kísérletet teszünk arra, hogy tegyünk egy lépést az irányába.
A szerző pedagógus, a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke