Őszi nap

Immár az ősz vége felé közeledve bár, de még mindig érezhetjük az egyre téliesedőbb időben azt a hangulatot, mely ekkor lengi be a télbe hajló világot. Körülöleli a lehulló leveleket, és végső útjukra kíséri őket a gallyakon kisarjadt, de most már csak hajszálon függő életüktől az avarba hullásukig, ahol együtt, a színek legteljesebb és legköltőibb pompájában, amelyet emberi szem e földön láthat, temettetnek el örökre. Az elmúlásnak, az emlékek elraktározásának, a nagy tollvonásoknak, a nagy átalakulásoknak ideje ez. Aki most nem menti el a nyár érett gyümölcsű emlékeit, nem töri szét, préseli át magán, nem erjeszti és őrzi lelke hordóiban, nem vigyázza esténként melléülve, kóstolgatva, kopogtatva, annak nem marad mit tüzes nedűként ízlelgessen a téli fagyban. S tán örökre elvesznek a nagy kérdések, amelyeket e múlásillatú, magányos csendben a ropogó avarban lassan sétálva fel mer tenni magának az ember, az igazi felismerések, az élet további folyamát gyökeresen átalakító tanulságok, mint felfénylő pillanatok a tél éjsötétjében. Minden évszaknak megvan a maga helye. Ne sirasd a nyarat és ne várd a telet. Élj az őszben! Ahogy Rilke írja egy bizonyos Kappus úrnak leveleiben: „Éljen most a kérdésekben!”

 

Az ősz vége alkalmából ajánljuk Rilke Őszi nap című versét...

 

 

Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.

A napórán fektesd el hosszú árnyad

s engedd az orkánt a pusztára már.

 

Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,

adj nékik még két délies napot,

hogy belük napfénytől lenne édes,

míg a tüzét borrá változtatod.

 

Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,

ki egyedül van, egyedül marad,

hosszú leveleket ír és olvas eztán,

vagy bús allékban járkál hallgatag

s bámulja a fakó napsugarat.

 

 

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.

A napórákra árnyékod bocsássad

s a szeleket ereszd a földre már.

 

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,

adj még két délies napot nekik,

add, hogy beteljesedjék mindenik

s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

 

Kinek most sincs még háza, sose lesz,

s ki most maga van, már marad magára

éjszaka olvas, folyton levelez

s a ligetben bolyg, valakit keres,

mikor a lombok őszi tánca járja.

 

 

Uram, itt az idő. Hosszú volt nyarunk.

Borítsd már napóránkra árnyaid,

S szellők birtoka legyen csak udvarunk.

 

Mondd a késő gyümölcsöknek, hogy érjenek, 

Adj még két derűs napot nekik, 

Hajszold őket az utolsókig, 

Hogy az édes ízek nehéz borba térjenek.

 

Akinek háza nem volt eddig, nem lesz már, 

Egyedül marad, kiben magány honolt, 

Olvas, levelet ír késő alkonyon, 

Fasorok közt fel s alá kószál 

nyugtalan, a száraz, zörgő avaron.

 

 

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,

und auf den Fluren lass die Winde los.

 

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;

gib ihnen noch zwei südlichere Tage,

dränge sie zur Vollendung hin und jage

die letzte Süsse in den schweren Wein.

 

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.

Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,

wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben

und wird in den Alleen hin und her

unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.