Mindenféle sovinisztikus felhangot előzetesen határozottan félretéve! Nem az a célunk jelen cikkel, hogy bebizonyítsuk, mennyivel szebben és jobban építkezik a magyar kultúra, mint a román. Mi pusztán az elvesztett építészeti értékeinket siratjuk, romlásukat, közéjük való ízléstelen és érzéketlen belepottyantásokat. Ismeretes, hogy a politikai helyzet és a kor szelleme volt ennek oka. De igényeljük a „ius murmurandi”-t, azaz a mormogás jogát! Egyébként több ellenpéldát is tudnánk említeni, ahol szépen, minőségi módon újította fel Románia a régi magyar épületeket, talán még több törődéssel, mint ahogy mi bánunk velük itthon. Ezt, ha rajtunk múlik, tisztességesen meg is köszönjük nekik majd alkalomadtán!
Sorban húzzák fel az ortodox templomokat Erdély megszállása óta. Éppen most is épül egy. Az építés során sem maradhat el tetejéről a román zászló, de hogy gond ne legyen, még a daru súlya is román nemzeti színekre van festve. Ezen az igyekezeten, azt hiszem, csak nevetni lehet. Kolozsváron az első ortodox templomot 1920-ban kezdték el építeni, azóta felhúztak még mintegy harminc darabot.
A régi Magyar Színház épülete, amelyet 1906-ban adtak át (tetejét régi magyarcímer díszítette hajdanán), ma a Román Nemzeti Színháznak ad helyet. Az épületet 1919-ben, a trianoni diktátum egyik, a város magyar kulturális életét tekintve súlyos következményeként vesztette el a magyar társulat. Az utolsó előadást 1919. szeptember 30-án tartották itt. Műsoron a Hamlet szerepelt, amelyből a cenzúra törölte a nagymonológot, csupán az első sor hangozhatott el: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés”. Az előadást követően a közönséget és a társulat tagjait rendőri erők segítségével tudták csak eltávolítani az épületből, miután a nézők a hosszú, szűnni nem akaró tapsvihar után sem akarták elhagyni azt.
És íme az épület, ahová átköltöztették a magyar színházat.
Kontraszt: A Bolyai Egyetem díszes épülete, és vele szemben a kommunizmusban épült városi levéltár egyik épülete:
Kolozsvár lakótömbjei. A háború után a „szovjetizálás” pusztított a városképen… A mai neve ennek a lakótelepnek „Marasti”, régi magyar nevén Szent Péter-negyed. E tömbházak helyén régen magyarok kisvárosi jellegű házai helyezkedtek el zöldséges kertekkel stb. Ám jött a kommunizmus, erőszakkal tömbházba kényszerítették őket, tulajdonaikat elvették, „cserébe” kapták – sovány vigasz – panellakásukat.
Közeledünk a régi, Magyar Királyság idején épített városrészekhez. Egészen más hangulatú épületek, utcák és terek.
Néhány kép a gyönyörű, nemrég felújított, katolikusként épült, később átkeresztelt Farkas utcai református templomról. A templom gótikus stílusban épült. Építésének ideje bizonytalan, azt azonban tudjuk, hogy az 1503-ban a templom már készen állt. Történelmi érdekesség, hogy a protestáns térhódítás folytán, az 1556. március 8-ai szászsebesi országgyűlés úgy határozott, hogy a szerzetesrendeknek, melyek birtokolták abban az időben a templomot, el kell hagyniuk Kolozsvárt. Március 15-én református tömeg tört be a templomba, hogy a templom és a rendház átadását követeljék. A legenda szerint Mikola Boldizsár atya megállt a templom kapujában, és szívére tett kézzel és magasba emelt két ujjal megesküdött, hogy az épületet soha el nem hagyja. A követelők karddal végeztek Boldizsár atyával, és betörtek a templomba, ahol elpusztították az ott található szakrális tárgyakat. A legendát megerősíti, hogy az 1958-as restauráláskor a kolostor udvarán feltártak egy teljesen ép sírt és csontvázat, amely a vizsgálat szerint 16. századinak bizonyult. A csontváz bal keze mellkasán hevert, a jobb karja pedig két kinyújtott ujjal felfelé mutatott. A történtek után a templom 25 évig üresen állt. Ebben az időben „pusztatemplom”-ként emlegették. Majd a jezsuiták kezébe került, a tizenöt éves háború alatt újabb pusztításokat szenvedett, s végül a 17-18. században nyerte el mai formáját. 
A város látképe a Szent Mihály Templommal. Erdély második legnagyobb alapterületű temploma. Az építés éve nem tisztázott, de körülbelül a 14. század óta uralja e templom Kolozsvár főterét (egy avignoni pápai levélben említették először). Tájolása szempontjából érdekesség, hogy a középkori szokásoknak megfelelően a szentély tengelyvonalát éppen azon irányba tájolták, ahol a nap a templom védőszentjének napján felkel.
A híres Házsongárdi Temető kriptái. A legrégebbiek az 1600-es években épületek magyar nemesi családok számára. Miután eljött 1918, a román bevonuló csapatok sírgyalázást hajtottak végre: feldúlták a kriptákat, kihordták őket, később saját halottjaikat fektették helyükre. A sírgyalázások a 90-es évek derekán és a 2000-es évek elején történtek, amikor Kolozsvár polgármestere egy igazán magyargyűlölő ember lett. Ezekben az években rendszeresen lehetett látni emberi csontokat, kihantolt sírokat a temetőben. A kripták tetején ülő két, aranyos angyalt, akik végignézték az eseményeket, meghagyták tanúbizonyságul az utókornak.
Mátyás szobrát a Főtéren mindenki ismeri. Néhány évvel ezelőttig az egész főteret román nemzeti színek borították a muskátlik színétől kezdve a padok festésén át a kukákig. Azóta a város polgármestert cserélt, akinek hála, a nyíltan nacionalista „színezet” eltűnt a térről. Ma a tér egyszerű, tiszta méltóságteljességet sugall. Az atrocitások azonban ezzel még nem értek véget. Sajnos a téren nemigen vannak tekintettel a templom jelenlétére, sokszor úgy tartja meg a városvezetés a nem csekély zajjal járó rendezvényeit, hogy közben misét tartanának odabent. Sőt, az épületet fizikailag is kikezdik lassan a megpróbáltatások: idén nyáron a templom vakolata is omladozni kezdett egy ilyen rendezvény alkalmával. Illetve nemrég olyan katonai álcafestékkel rongálták meg a Mátyás-szobrot, amit csak hozzáértő szobrász segítségével, a felület lecsiszolásával tudtak leszedetni. Középen, ahol egy címer alakja rajzolódik ki a kövek közeiből, annak idején a régi magyar címer hirdette a Magyar Királyságot. Milyen felemelő lehetett!
Kolozsvár esetében azért oly szembetűnő az épített környezet különbözősége, mivel a kor építészeti korszellemének változása párosult egy, az igazságtalan leigázást és jogtalan eltulajdonítást kompenzálni akaró önigazolási vággyal. Előbbi az ízléstelenséget, utóbbi az elhamarkodottságot és érzéketlenséget vonta maga után. Így lett Kolozsvár olyan, mint egy gazzal benőtt kert. A Kertészt szolgáló gyümölcsfák még mindig virágba borítják tavasszal, és még mindig gyümölcsáldással borítják el nyáron a várost. De a folyondár, a borostyán és a haszontalan gaz temérdek sok területen ütötte fel fejét, és igyekezett elszívni a fák életerejét. Az egész világ nagy szerencséje, hogy nem sikerült teljesen elveszejteni Kolozsvár kincseit, amelyek még ma is előragyognak a rozsdafolyásos betontömbök közül, kikacsintgatva a csillogó szemű, szépségre éhes szemeknek.