A roueni támadásban nem csak az a megdöbbentő, hogy egy védtelen idős papot mészároltak le – hanem az is,
hogyan jutott el idáig
a korábban békés normandiai kisváros.
Egy francia tévécsatorna szerint az egyik támadó tavaly ki akart jutni Szíriába, hogy csatlakozzon az Iszlám Államhoz, ám a török határon lekapcsolták és visszaküldték. Franciaországban le is csukták, ám idén márciusban
az ügyészség tiltakozása ellenére szabadon engedték.
Kapott nyomkövetőt, és arra kötelezték, hogy szülei otthonában éljen, amelyet csak 8:30 és 12:30 között hagyhatott el. Kedden épp ebben az időintervallumban sétált át a szomszédos templomba, hogy mészárlást rendezzen.
dzsihádista mecset katolikus adományból
A sors kegyetlen iróniája, hogy a Breitbart információi szerint a város mecsetjét egy olyan telken építették, amelyet
a katolikus plébánia adományozott a helyi muszlim közösségnek.
A mecsetet az iszlám egyik legszélsőségesebb,
az ISIS-hez hasonló gondolkodású irányzata, a szalafiták alapították.
A francia közvéleményben sokan döbbenten állnak azelőtt, hogy a korábbi, nagyvárosokban történt terrorcselekmények után, hogyan történhetett ilyen támadás az alig 30 ezres Rouen-ben? A kérdés nyitja jó eséllyel éppen ez a szalafista imaház, amely
a franciaországi dzsihadista hálózat egyik gócpontja volt.
Egyes sajtóorgánumok már 2014-ben úgy írtak a normandiai városkáról, mint a radikális iszlamizmus fontos központjáról. 2016 májusában négy helyi fiatalt lepleztek le, akik azt tervezték, hogy csatlakoznak az Iszlám Államhoz. Hármat sikerült elfogni közülük, egyiküknek azonban sikerült kijutnia Szíriába. Mind a négyen ebbe mecsetbe jártak. Akárcsak Maxime Hauchard, aki 2013-ban csatlakozott a terrorszervezethez, és mára a világ egyik legkeresettebb terroristájává vált.
Tavaly novemberben a helyi prefektus jelezte a hatóságoknak, hogy a környéken egyre jelentősebb a dzishadista befolyás. A jelentés nyomán indult vizsgálat csak a prefektúrában 140 veszélyes elemet azonosított, közülük harmincat megfigyelés alá is vettek. A francia hatóságok azonban
még ekkor sem érezték indokoltnak, hogy a szélsőséges ideológiát terjesztő szalafita közösséggel szemben eljárást indítsanak,
s a gyűlöletkeltés fő fészkének számító mecsetet bezárják.
Védtelenül
Az egész borzalmas történet a védtelenségünk olyan döbbenetes erejű jelképe, hogy az embert kirázza a hideg. A politikusok ezeregyedszerre is háborút hirdethetnek a terrorizmus ellen, a kocsmaasztalt is lehet csapkodni, hogyan kell elüldözni Európából az összes muszlimot. De valójában jelenleg épp ott tartunk, hogy
- Egy katolikus egyházközösség vezetése úgy ajándékoz telket mecset építésre, hogy annak se néznek utána, milyen muszlim közösség fogja azt használni (hogy egyáltalán, miért tesznek ilyet, az megint csak érdekes, de más lapra tartozó kérdés).
- Az így létrehozott szélsőséges szalafita közösség másfél évtizede háborítatlanul működhet.
- A hatóságok figyelmét egy helyi bürokratának kell felhívnia a dzsihadista veszélyre.
- Ezek után sem csuktak le senkit, és a 140 veszélyes elemnek is, csak az ötödét vették megfigyelés alá.
- A mecset a mai napig működhet, bőséges utánpótlást nevelve Jacques Hamel atya gyilkosainak.
Gyászmise
A helyi egyházközösség, a hatóságok és az igazságszolgáltatás valósággal vörös szőnyeget terített saját halálos ellenségei elé, akiknek csak annyi volt a dolguk, hogy kényelmesen végigsétálhassanak rajta a roueni templom kapujáig. A szertartás, amit brutálisan félbeszíkatottak, így vált
a liberális demokrácia gyászmiséjévé.
Európának végre vennie kell egy nagy levegőt, és szembe kell néznünk azzal, hogy a 100%-os vallásszabadság, és a teljesen értéksemleges állam talaján állva képtelenek leszünk felvenni a harcot a dzsihadizmussal szemben. Arról már nem is beszélve, mennyire kretén helyzet az, hogy a hatóságok rendre betiltják és üldözik a rasszista, vagy annak tekintett mozgalmakat, közösségeket, sőt, újabban már a kommentelőket is, miközben a szalafita, wahhabita és más szélsőséges muszlim irányzatok hívei szabadon mérgezhetik a lelkeket.
Világosan ki kell mondani, hogy
az államnak joga, sőt kötelessége fellépnie a közösségellenes, erőszakra buzdító szekták ellen.
Közben persze az is nyilvánvaló, hogy a lelkiismereti szabadság korlátozása olyan lehetőségeket ad a hatalom kezébe, amellyel könnyen vissza is lehet élni. Ám, ha nem vagyunk hajlandóak valamennyit feláldozni a szabadságunkból a jogos önvédelem oltárán,
elveszíthetjük minden szabadságunkat.
Vékony jég ez – de muszáj lesz rálépni, mert a folyónak az az oldala már lángokban áll, itt már nincs maradásunk.