A vezetéselmélet napjainkra önálló szakterületté fejlődött, ami összhangban van a szédületes gyorsasággal változó XX-XXI. század természetével. Hiszen egy néhány fős kis cégnek, egy középvállalkozásnak, egy multinacionális óriásvállalatnak, vagy éppen egy országnak a sikeres irányítása is megkívánja, hogy az azért felelős vezető (kft-tulajdonos, vezérigazgató, államfő, miniszterelnök stb..) alkalmazkodjon a folyamatosan változó kihívásokhoz.
Azonban egy jó vezetőnek rendelkeznie kell olyan képességekkel is, amelyek időtlenek. Ezek a képességek, a kényes szituációkra adott helyes döntések meghozatala ugyanolyan elengedhetetlenül fontos, mint naprakésznek lenni a világ változó folyamataival.
Ha a XX. század elejének sarkvidéki felfedezőiről beszélünk, akkor a többségnek talán leginkább Roald Amundsen és Robert Scott neve ugrik be. Nem véletlenül, hiszen felfedezéseik eredményességét tekintve élen járnak, joggal tettek szert világhírre.
Van azonban egy másik szempont is, mégpedig a vezetés képessége. Hogy az adott expedíció vezetője milyen módszerekkel irányítja a rábízott közösséget.
Ebben a tekintetben élen járt a XX. század első évtizedeiben Sir Ernest Shackleton, angol-ír származású felfedező, akinek vezetési módszereit a mai napig tanítják.
A jég fogságában
Shackleton leghíresebb expedíciójának célja az Antarktisz első keresztirányú átszelése volt, azonban hajóját, az Endurance-t (jelentése: kitartás) 1915 januárjában körülzárta a jég.
Tíz hónapi sodródás után a hatalmas jégtáblák összeroppantották a hajót. Hírközlő eszközzel nem rendelkeztek, teljesen magukra voltak hagyva. Olyan hideg volt, hogy hallották, amint megfagy mellettük a tengervíz.
Hónapokig hányódtak így, mire a jég annyira feltöredezett, hogy az Endurance-ről kimentett csónakokkal a 28 fős csapat elérte az Antarktiszi-félsziget csúcsánál lévő Elephant-szigetet.
Ilyen nincs, és mégis van
Innen Shackleton öt társával az 1500 kilométerre lévő Déli-Georgia szigetre indult az egyik félig nyitott csónakkal.
A víz rögökben fagyott rá a lélekvesztőre, az embereknek úgy kellett lefaragni a jeget a csónak oldaláról, hogy közben ne essenek bele a vízbe.
Fagyási sérülésekkel „gazdagodva”, végül 16 napnyi hánykolódás után elérték a szigetet, ahol azonban még 50 kilométert gyalog is meg kellett tenniük a norvég cethalásztelepig.
Csizmáikra csavarokat szereltek, némi kötéllel és a csónak ácsbárdjával felszerelve vágtak neki a magas hegyekkel tarkított útnak. Sikerült nekik. Ezután Shackleton visszatért az Elephant-szigeten maradt 22 társáért.
Egészen hihetetlen módon senki nem veszett oda! 28-ból 28 ember túlélt két évet a világ egyik legveszélyesebb helyén.
A siker titka
Sokan kutatták ennek az elképesztő teljesítménynek a titkát. Margot Morrell és Stephanie Capparell könyvet is írt A SHACKLETON-MODELL – Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet címmel, ami Magyarországon a HVG kiadásában jelent meg.
Miután a jég fogságába kerültek, Shackleton fő küldetésének azt tekintette, hogy nehéz helyzetbe került embereit épségben hazavigye.
Bár tengeri expedíciókon gyakoriak voltak a súlyos megbetegedések, az Endurance 28 fős legénysége kiváló egészségi állapotnak örvendett, ami a gondos előkészületek, a jó minőségű és nagy mennyiségű táplálék biztosítása mellett jórészt annak is köszönhető volt, hogy
a nagy hidegben a baktériumok nem éltek meg.
Persze, ahol éltek, pontosabban túléltek, az sem volt mindennapi. Ahogy Frank Hurley, az expedíció fotósa naplójába lejegyezte:
„Szinte felfoghatatlan, még nekünk is, hogy egy hatalmas jégtutajon vagyunk, és csak 1,5 méter jég választ el minket az óceán 3500 m-es mélységétől, s a szél meg az áramlatok szeszélyének kitéve a jó ég tudja, merre sodródunk!”
Hogy Sir Ernest Shackleton meg tudta teremteni a megmenekülés feltételeit, ahhoz az is kellett, hogy munkatársait nagy gondossággal választotta ki.
A Sir Ernest vezetéselméletét kutató két író céges nyelvre ezt így fordította le:
„Olyanokat alkalmazzunk, akikben megvan az a fajta tehetség és szaktudás, ami belőlünk hiányzik! Ne érezzük fenyegetésnek a jelenlétüket: segítenek az élen maradnunk, és teljesítményükkel cégünk kiemelkedhet versenytársai közül.”
Cégeknek, minisztériumoknak, a hadseregnek de akár egy ország vezetőjének is hasznosak lehetnek az alábbi, Shackleton-alapú vezetéselméleti tézisek is:
„A mai gyorsan változó világban ne zárkózzunk el attól, hogy új utakra lépjünk, ha ez kell ahhoz, hogy megragadjuk a lehetőségeket vagy új ismeretekkel gazdagodjunk!”
„Először is alakítsuk ki a kemény magot: olyan embereket gyűjtsünk magunk köré, akiket korábbi közös munkák révén már ismerünk, vagy akiket szavahihető kollégák ajánlanak nekünk!”
„A helyettes a legfontosabb emberünk. Olyat válasszunk, aki jól kiegészíti saját vezetői stílusunkat, lojális hozzánk, de nem egy bólogató János, és jó csapatjátékos!”
Egy kislány kórházi reformja Shackleton segítségével
A Harvard Üzleti Iskolájában végzett Luke O’Neill 1998-ban Bostonban megalapította a Shackleton Schoolt. A 14-18 év közötti diákok speciális tanterv, úgynevezett „tanulóexpedíciók” alapján tanultak. Mint az a már említett Shackleton-modell című könyvből kiderül, egy 15 éves lány, Bailey Hirss, a Shackleton Schoolban töltött első év után Vermont legnagyobb kórházába ment nyári gyakorlatra, ahol átszervezte a kórház egész belső betegszállítási rendszerét, beosztva a fizetett alkalmazottakat és az önkénteseket is. Nyár végére a betegek átlagos várakozási ideje két vizsgálati között 45 percről 2 percre csökkent. A kórházban elnevezték őt az évszázad önkéntesének", és sikeresen jelölték a kiválóan dolgozó diákok számára, Bill Clinton által adományozott díjra.Türelem!
A Főnök - ahogy emberei nevezték – egyik naplóbejegyzése jól összegzi, hogy miben rejlett Shackleton sikerének kulcsa:
„Fogd be a bátorságot a türelem hámjába!”
Kicsit ironikus, de az ő legnagyobb sikere, ami annyi embert magával ragadott, megérintett, az az eredeti célkitűzést tekintve egy kudarcból „nőtt ki”.
Miután 1916-ban emberveszteség nélkül megmentette expedícióját, 1921-ben újra nekivágott a transzantarktiszi expedíciónak, de ezúttal még addig sem jutott, mint az Endurance-szel, és 1922 január 5-én a Déli-Georgia szigeteken meghalt.
Sir Ernest Shackleton egy barátjának így foglalta össze az életről és a vezetésről alkotott véleményét:
"Egyesek azt mondják, helytelen azt gondolni, hogy élet egy nagy játék, de én ezzel nem értek egyet. Számomra az élet létező legnagyszerűbb játék. Veszélyessé akkor válik, ha úgy teszünk, mintha egyszerű játék lenne, amit könnyedén vehetünk, és aminek a szabályaival sem kell túl sokat törődnünk. Pedig a szabályok nagyon is fontosak. A játékot pedig tisztességesen kell játszani, különben nem lesz játék többé. És nem az a legfőbb cél, hogy megnyerjük a játékot. A fő cél az, hogy becsületes és nagyszerű játékban nyerjünk. Ehhez számos dolog szükségeltetik. A lojalitás az egyik. A fegyelem a másik. Az önzetlenség is fontos. Meg a bátorság, az optimizmus és a lovagiasság.”
Mindezeket megfontolva talán nem nagy csoda, hogy Sir Ernest Shackleton vezetési technikája, élethez, a közösséghez fűződő viszonya több, mint száz évvel később sem veszített az értékéből.
Sőt...