Szülőhazám, te szép Magyarország...

A magyar népköltészet hetét egy számunkra, magyarok számára igazán szívhez szóló, és igazán rólunk szóló költeménnyel, népdallal zárjuk. Egy igazi magyar betyárballadával!

 
„Híres-neves magyar betyár vagyok…
Kegyetlen urakat nem szolgálok…”
 
Milyen jó is e nemzet gyermekének lenni. Keleties szívvel, nomád, szabadságszerető lelkülettel, akiknek „széles pusztán van a szállásuk”, a hanyatló nyugat határán elsőként érezni meg az idők végének szeleit.
 
Tulajdonképpen egy kapocs vagyunk kelet és nyugat között. Így, még ha nem is a Föld csakrája van itt, és még ha más népek számára nem is, de a mi számunkra, magyarok számára valóban a Kárpát-medence a világ közepe. És ez így van jól. A kereszt két ágának, keletnek és nyugatnak találkozásába születtünk, ahol a világot forgató tengely van, és ahonnan az égig érő paszuly ki tud sarjadni. És ez nem sovinizmus, nem felsőbbrendűség-tudat, magyarkodás mögé bújó egoizmus, hanem a saját nemzeti sors felismerése. Bizonyára más nemzetek számára is körvonalazható egy kereszt, amit fel kell venniük, ami által szellemi küldetésüket véghez kell vinniük. De nekünk a sajátunkat kell felismernünk, majd elültetnünk az egészen apró babszemeket, avagy mustármagot, hogy terebélyes fává nőjön, és ágai közt fészket rakhassanak az ég madarai. (Mt 13.32)
 
Ez tehát a feladatunk. „Keletinek” lenni egy „nyugati” környezetben. „Keleti” lélekkel, egy „nyugati” testben. Mi az, hogy keleti lélek? Élő istenhit, az Egy Öreg Isten tenyerében élni. Szent tűz, amely az Igazságért lobog, és ha kell, vállalja érte a harcot bármely pillanatban. Minket ugyan nem kell kötéllel keresni, „páros pisztoly a subánk ujjába, rézfokosunk a nyeregkápába…” Vadság, betyárság, de Istenért! Mert mi, magyarok, bizony köpünk a „pénzváltók törvényére”! Nekünk az igazság és a hűség a törvényünk. Mi csak a „kegyetlen” urakat nem szolgáljuk! Csak erre kell vigyáznunk nagyon, hogy tényleg csak a „kegyetlen” urakat ne szolgáljuk, a „kegyeseket”, értékek képviselőit igazi tekintélyként felismerjük, és nagyon is támogassuk! (Hisz elvégre nem is mi vagyunk azok, akik nem tudnak az igaz tekintély előtt fejet hajtani.) És mi az, hogy nyugati test? Hogy az, ami tárgyszerűen, kézzelfoghatóan körülvesz bennünket, szemmel láthatóan érintett a világ nyugatról terjedő eszeveszett vesztébe rohanásával, és az ebből következő rohamos hanyatlással, eltékozolt értékeink füstölgő szagától átitatva, és a százszor átkozott „fejlődés”-től megrészegülve.
 
És ezért vagyunk mi különösen kiemelt helyen, azért játszunk oly fontos szerepet Európa egész tragikumában, mert mi, a keleti, duhaj, nemes lelkű magyarok közvetlenül a tűz körül állunk, és onnan figyeljük, és ahol tudjuk, próbáljuk megakadályozni egy régi, virágzó Európa elszenesedését. Mi ismerhetjük fel igazán, mi is folyik. Más népeknek vagy a lelkületük más, vagy a helyzetük, ahonnan az eseményeket nézik. 
 
Nagy, nemes harc, melyre az Úristen szánt minket. De ha nálunk az igazság és hit igaz ereje, bizony, „harminchárom zsandár sem bír velünk”!
 
Milyen csodálatos is ilyen nagy sorsú nemzettel egynek lenni!  Én hát mást nem mondhatok, égre emelt szemmel áldom az Öreg Istent, hogy ide, erre a paradicsomi földre dobott le, és ilyen páratlan sorsra szánt: e gyönyörű Hazáért édesgyermekeként harcolni.
 
„Szülőhazám te szép Magyarország…
Mindhalálig hű leszek te hozzád!”
 
Híres, neves magyar betyár vagyok
Kegyetlen urakat nem szolgálok
Páros pisztoly a subám ujjába
Rézfokosom a nyeregkápába
 
Cifra szűröm a vállamra vetem
Harminchárom zsandár sem bír velem
Ha kergetnek akkor én elszökök
A pénzváltók törvényére köpök
 
Hét vármegye nem tart kegyelemre
Vérdíjat tűztek ki a fejemre
Akasztófa után nincs vágyásom
Széles pusztán van az én szállásom
 
Katonának magam csaptam én fel
Nem kerestek engemet kötéllel
Szülőhazám te szép Magyarország
Mindhalálig hű leszek te hozzád