Adorjánról nemrég itt írtunk!

Európa éléskamrájából a bányászbéka segge alá - a rendszerváltástól a NER-ig

Méltatlannak tartja azt, ahogyan ma bánunk a magyar mezőgazdasággal, és az is, ahogyan a mindennapokban – tudatosan vagy sem – viszonyulunk ahhoz a felbecsülhetetlen értékhez, amelyet az Úristen a Kárpát-medencében adott nekünk. Úgy véli, a magyar termőföld mindenki számára létfontosságú, akár Budapesten él valaki egy tízemeletes tetején, akár vidéken – és ez évszázadok óta így van. Emlékeztet arra, hogy Magyarország egykor Oroszország, más államok, sőt Európa éléskamrája volt. Ez azonban mára megváltozott, aminek – mint mondja – rengeteg oka van.

A rendszerváltás után megjelent a „privatizáció” fogalma, amit Adorján mára a teljes kifosztással azonosít. Szerinte a magyar kormányok közreműködésével olyan folyamat indult, amely során kisemmizték az országot. Ennek következményeként ma már ahelyett, hogy mi látnánk el Európát, a magyar emberek többnyire silány minőségű külföldi élelmiszert esznek. Megjegyzi, hogy felelőtlen és hitvány magatartás miatt Magyarországon ugyan valaha hét cukorgyár működött, mára mindössze egy maradt. Ugyanez a helyzet a dohánygyárakkal is – korábban több is volt az országban, ma viszont már csak egyetlen működik, amelynek tulajdonosa nem más, mint egy amerikai-angol közös vállalat, a British American Tobacco.

Ez szerinte több szempontból is baj: hatalmas termőföldkincsünk van, az importélelmiszer rontja az egészséget, és a gazdaságunk fejlesztése a bányászbéka segge alá került – mert nem használjuk ki azt a kincset, ami a kezünkben van.

Adorján megnevezi a felelősöket, a magyar ember neveket akar hallani

Adorján Béla szerint elkeseredettségének és kritikusságának komoly oka van, amit szeretne világosan kifejteni. Úgy látja, hogy a magyar mezőgazdaság, az élelmiszeripar – és ezzel együtt a magyar népélelmezés – teljes romba döntése két névhez köthető.

Kiemeli, hogy a nevek kimondásakor nem véletlenül tart hatásszünetet, mert ez a téma számára sokkal nyomasztóbb, mint a szokásos közéleti kérdések.

A két név: Rácz Imre és Nagy István

Hogy kik ők?

Rácz Imre a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei elnöke, emellett vezeti a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Gazdakörök Szövetségét, és tagja a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) országos elnökségének is.

Nagy István magyar agrármérnök és politikus, 2010 óta a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője, az Agrárminisztérium minisztere a negyedik és ötödik Orbán-kormányban, a 2023-as Befolyás-barométer szerint Magyarország 29. legbefolyásosabb személye.

Meggyőződése szerint ez a két ember teremtette meg – immár évtizedes múlttal – azt az állapotot, amelyben ma Magyarországon már magyar alapanyagú kenyeret is alig lehet kapni. Magyar alapanyagú tejterméket nem lehet venni, mert mindent, de mindent külföldről importálunk ahhoz, hogy a magyar emberek asztalán legyen élelmiszer.

Nagy István és Rácz Imre történelmi bűnt követtek el ellenünk

- jelenti ki.

Tönkrementek a méhészek

A Záhony közelében élő Adorján Béla, aki korábban 50-60 méhcsaládot tartott, videójában újabb felelősök neveit sorolja azért a helyzetért, hogy ma már ott tartunk: ha valakinek mézre van szüksége, könnyedén ukrajnai átcímkézett kínai mézhez juthat.

Adorján pontosan látja, hogy a magyar méhészek tönkrementek. Magyarország méztermelése – azzal együtt, hogy egyébként az idén rettenetes állapotok uralkodtak az akácvirágzáskor – egészen lerombolódott.

Felelősek a felvásárlók, a termelők is

A két név mellett – mondja Adorján – a felvásárlószektor is felelős. És – teszi hozzá önkritikusan – sajnos magukat, a termelőket is felelőssé kell tenni, hiszen nem képesek kiszorítani a gyenge minőségű import élelmiszert a hazai piacról. Nem tudnak egymással együttműködni, és nem alkalmazkodnak a piaci viszonyokhoz.

Csányi Sándor, a Tiborcz-birtokok, az Orbán-család

Adorján Béla arra hívja fel a figyelmet, hogy sokan talán nem is tudják, valójában mekkora földterülete van például Csányi Sándornak, vagy mennyi földet harácsolt össze az Orbán család egyes leszármazottjai. Szerinte érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan kerülhetett a birtokukba például a Tokaji-hegyalja vagy több somogyi földterület, és valójában mi lett ezeknek a sorsa – mire használják, ha egyáltalán használják valamire. Összehasonlításként megemlíti, hogy a nagyapja mindössze 22 kataszteri holdon gazdálkodott, mégis tisztességgel felnevelte gyermekeit, és jó iskolákba tudta járatni őket.

Úgy véli, ideje lenne, hogy végre mind a vidéki, mind a városi emberek feltegyék maguknak a kérdést: meddig mehet ez így tovább? Miért tűrjük, hogy a nemzeti kinccsel felérő magyar termőföldön bármerre is járunk, Tiborcz-birtokokba, szőlészetekbe, ugaroltatott szántókba vagy Csányi-féle nagybirtokokba botoljunk?

Nagy István és Rácz Imre az alábbiakon is változtathatna:

1. Az ugaroltatás előnyben részesítése:

A támogatási rendszer jobban díjazza a földek parlagon hagyását, mint a tényleges termelést, ami teljesen ellentmond a mezőgazdaság fenntarthatóságának.

2. Monokultúrás művelés:

A mezőgazdasági termelés egyre inkább egyoldalúvá válik, ami hosszú távon kimeríti a talajt és sérülékennyé teszi a termelést. Aki foglalkozik földdel, tudja, miről van szó – aki nem, annak azt javasolja, nézzen utána.

3. Kisparcellás erdőgazdálkodás:

Súlyosan károsnak tartja a jelenlegi, rendezetlen kisparcellás erdőgazdálkodási rendszert, amely – megfogalmazása szerint – "elképesztően hitvány és elvetemült", és tönkreteszi a magyar termőföldeket.

4. A tájgazdálkodás eltűnése:

Az egykor jól működő tájgazdálkodási rendszert szinte teljesen felszámolták, ami hosszú távon ellehetetleníti a helyi termelést és az ökológiai egyensúlyt.

5. Az állattartás összeomlása:

A Szatmár-Beregi térségből például több tízezer szarvasmarha hiányzik. Ezek a jószágok húst és tejet adhatnának, és javíthatnák a térség megélhetési lehetőségeit, miközben jó minőségű magyar termékek kerülnének a hazai és akár a nemzetközi piacokra is. Ehelyett az állattartás teljesen leépült, és a piacot átadták a multinacionális cégeknek.

6. Vízgazdálkodás megszűnése:

A mezőgazdaság számára nélkülözhetetlen vízgazdálkodást gyakorlatilag megszüntették, ami lehetetlenné teszi a kiszámítható termelést, és súlyos mértékben megnehezíti a gazdák dolgát.

7. A háztáji gazdálkodás leépülése:

A hagyományos önellátó gazdálkodás mára gyakorlatilag eltűnt. Adorján környékén tíz háztartásból legfeljebb kettő műveli meg a hozzá tartozó telket. Az emberek elidegenedtek a földtől, és nem adják tovább a tudást gyermekeiknek.

8. Az őstermelőket sújtó kötelező tagság és adminisztráció:

Adorján egy szemléletes példával mutat rá a rendszer visszásságaira: ha Marinéni megmetszi vagy megmetszeti a két meggyfáját, permetezi, leszüreteli, majd eladja a termést a felvásárlónak 6200 forintért, akkor utána megjelenik az Agrárkamara, és gyakorlatilag úgy viselkedik, mintha neki abból 7000 forint járna. Az ilyen követelésekkel – mondja – teljesen elveszik az emberek kedvét attól, hogy önellátó gazdálkodásba fogjanak, vagy ezt a tudást továbbadják gyermekeiknek.

Hitvány a Magyar Falu Program is

Adorján Béla hitványnak tartja a Magyar Falu Programot is, és erre egy sokatmondó illusztrációt hoz: Vámosatyán, Tilki Attila „nemzetünk nagyfia”, Gyopáros Alpár fideszes országgyűlési képviselők és az akkori helyi polgármester síremléket állítottak a Magyar Falu Programnak. Konkrétan egy szatmárcsekei fejfára írták rá, hogy Magyar Falu Program.

Adorján hozzáteszi: „A szatmár-csekei fejfákat megsúgom: temetésre használták. Hogyha valaki meghalt, akkor azt állították a sírjára.” Majd így folytatja: ezek a

"címeres vadbarmok",

meg arra felírták – egy fejfára – hogy Magyar Falu Program. Végül ironikusan megjegyzi: „Egyébként megjegyzem, hogy ahhoz képest, hogy én címeres vadbarmoknak neveztem őket, ehhez képest baromi következetesek.” Szerinte csak észre kéne venni, „kedves magyar emberek”, hogy eltemették a teljes élelmiszer-alapanyag termelő vidéket, és élelmiszeripart is vele együtt.

Elég a siránkozásból – vannak megoldások

Saját példáján keresztül mutatja be, hogy helyi, közösségi alapon is lehet változást elérni. Ő maga jogszerű keretek között kezdte el saját termékeit közvetlenül az ismeretségi körében értékesíteni, nagy hangsúlyt fektetve az ármeghatározásra.

Szerinte nem elég jó minőséget kínálni – az árérzékeny magyar vásárlók számára elérhetővé kell tenni ezeket a termékeket. Ha a jó minőségű hazai élelmiszer megfelelő áron jut el az emberekhez, akkor elindulhat egy pozitív fordulat:

- a vásárlók a magyar termékeket fogják keresni,

- a vidék újraéled,

- a városok polcaira visszatérhet a hazai áru.

Ez több szinten hoz hasznot:

- egészségügyi: a jó minőségű élelmiszer javítja az emberek életminőségét

- gazdasági: belső körforgású pénzmozgást indít el, növeli a hazai fogyasztást, és nem külföldi tőkéseket gazdagít.

A cél egy olyan rendszer, amelyben a magyar ember magyar élelmiszert fogyaszt, méghozzá megfizethető áron, fenntartható módon.

Mit tehetnek a fogyasztók? Dönteni nemcsak a boltban, a szavazófülkében is kell

Adorján Béla szerint eljött az idő, hogy a magyar emberek kezükbe vegyék saját sorsukat. Úgy látja, nem tűrhetjük tovább, hogy élősködők éljenek vissza a magyar földdel, miközben a mezőgazdaság és a vidéki élet folyamatosan leépül. A termőföld – hangsúlyozza – jog szerint a magyar embereké, és vele együtt helyre kell állítani a vízgazdálkodást, az erdőgazdálkodást, az állattartást és az egész mezőgazdaságot.

Adorján videójában indulatosan fogalmaz:

„Szóval elmentek ti a sunyiba, Imre bácsi is, meg István bácsi is. Mert ti nem arra szegődtetek valójában, hogy a magyar mezőgazdaságot újraépítsétek, hanem arra szegődtetek, hogy megteremtsétek a piacot a gyakran nem túl veretes minőségű külföldi élelmiszernek.”

– foglalja össze a lényeget, majd leszögezi:

És ennek azért véget kéne vetni. Merthogy én nagyon-nagyon makacsul ragaszkodom hozzá, hogy ha választanom kell kettőtök között – mármint a gyerekeim és köztetek –, akkor én biztos, hogy a gyerekeimet fogom választani. És megvédem azt az életközösséget, ahol én élek.

Úgy véli, el kell végre dönteni, meddig hagyjuk, hogy a magyar földet és életünket idegen érdekek uralják. Közeleg a választás, és szerinte ideje elgondolkodni azon, hogy

egyenesítsük-e ki a kaszát vagy demokratikus úton távolítsuk el ezeket a hitvány embereket,

akik felelősek a jelenlegi helyzetért, és visszavenni azt, ami valóban a magyar embereket illeti. élünk. Újra kezünkbe kéne venni a sorsunkat, újra kezünkbe kéne venni a magyar termőföldet, és megbecsülni annak értékét – vízgazdálkodásával, erdőgazdálkodásával, mezőgazdálkodásával és állattartásával együtt.

Mert hogyha ezt nem tesszük, akkor gyarmatai maradunk nemcsak Európának, hanem az egész világnak.