Ma a harcos kereszténységet nem sokat emlegetjük. Keveset gondolunk az „Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26.52) idézet párjára, a „kinek nincsen kardja, adja el a felsőruháját, és vegyen” (Lk 22.36) felszólításra. A keresztes hadjáratok is mind megtagadtattak, a dicső, kimagaslóan példaértékű, Krisztusért életüket áldozó lovagok helyett a csalárdul oktatott történelem szégyenfoltjává váltak. Mi több, Szent György, az egyik legnagyobb és legősibb harcos szent tiszteletét sem tartjuk már olyan fontosnak… mintha nem volnának sárkányok… Vajon Szent Mihályról mikor derül ki, hogy nem is taszította le a Sátánt a Mennyekből? Nemde a Sátán legjobb trükkje, hogy elhiteti magáról, hogy nincs? Nemde hibáink nyeresége éppen az, ha azt hisszük, nincsenek? Nem legyint már mindenki arra, ha valaki nagyhatalmi konspirációkról beszél, mondván: „Hagyd, ez is csak egy összeesküvés-elmélet!”
Harcra pedig mindig is szükség volt, és lesz is, amíg világ a világ. Csak az a fontos, hogy mi a harcunk célja. Ahogy a filmben hallhatjuk:
„Édesanya, áldd meg gyermekeidet! Imádkozzál érte, hogy mindig vitézül harcoljanak! Hogy mindig megoltalmazzák a vitézi becsületet, s Krisztus hitéért mindig helytálljanak. Mert ha nem, inkább pusztuljanak el! Hogy még hírük se legyen e világon! Az Istenanya őrizzen meg benneteket!”
A harcos kereszténység mellett a jókedvű, életvidám, természetesen megélt hittől fénylő, aktív istenhívő életszemlélet is mintha háttérbe szorult volna. Ahogy a múlt század egy kiváló gondolkodója írja: a méltóság és komolyság soha nem zárja ki a viselkedés legtökéletesebb természetességét. „Amikor a nyugatiak – értve itt a modern, nyugatias mentalitást – spirituális dolgokról beszélnek, illetve amit jól vagy rosszul annak hisznek, kötelezőnek érzik, hogy egy bosszantóan ájtatoskodó hanghordozást vegyenek fel, mintha ezzel is csak azt jeleznék, hogy beszélgetéseik – hozzátehetjük: és életük – szokásos témáihoz ezeknek a dolgoknak semmi közük sincs.” Ezt a jelenséget pedig így magyarázza: „minél kevésbé teljesen tradicionális egy civilizáció, annál nagyobbá válik a távolság a meggyengült hagyomány és minden más között, amit immáron merőben profánnak tekintenek, és létrehozza azt, amit általában »hétköznapi életnek« neveznek, és amire tradicionális elemek már semmilyen effektív befolyást nem gyakorolnak.” A filmből erről is tanulhatunk egyet s mást a vígan táncolva, sörrel a kezében kurjantó kozáktól: „Ne sajnáljátok a szórakozást az igaz hitű keresztényektől!”
Az egész film összes jelenetét keresztvetések kísérik. Amikor egy szép tájra érkeznek, amikor valaki halálhírét hallják, amikor harcra készülnek, amikor mulatoznak, amikor elbúcsúznak, amikor meghalnak… életük minden percét átszövi az Istenre való emlékezés és az Igazság követése. Ezen keresztül egyféle képet kaphatunk róla, a régi ember miszerint élte életét. És ez korántsem valamiféle fanatizmus. Sokkal inkább: egy irányba állított élet. Mégpedig nem akármilyen horizontális irányba, valamiféle karrier, önmegvalósítás irányába, hanem csakis a vertikális irányba, az ég felé (ahogy a sokat emlegetett „sursum vivere”, azaz „felfelé élni” elv is kimondja). De ez a vertikális irány nem bigottériaként jelenik meg életükben (bár a mai modern kor embere bizonyára így ítélné meg), mivel besugározza az élet minden területét a duhajkodástól a családon át a hadakozásig.
Ugyanezt az elvet Angelus Silesius így fogalmazza meg:
„Amit egy szent megtesz, maga Isten teszi:
Virraszt, jön-megy, leül, víg, s kenyerét eszi.”
Ennek egyik legszebb példája, amikor a filmben két bajtárs megbocsátását látjuk. Egymásba karolva mondják: - Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Hát bocsáss meg!
- Isten megbocsájt!
- Még egyszer: Isten megbocsájt!
- És harmadszor is: Isten megbocsájt!
Nem azt mondják: „én megbocsájtok”, amely a bárminemű felfuvalkodottság halovány felsejlését is tartalmazhatná, hanem e helyett egyértelművé válik, hogy a megbocsájtás tökéletesen végbement, mert benne a legmagasabbra irányulnak, és bocsánatukat onnan származtatják.
Nem akarván előre elárulni minden jelentőségteljes jelenetet, ajánlónk végére pontot teszünk, csak mintegy megjegyezzük még a film végével kapcsolatban: szerencsések lehetünk, ha magányban, kórházi gépek társasága helyett úgy ér bennünket is a halál, ahogy a vitéz kozák harcosokat.
Ugyancsak Angelus Silesius tollából:
„Üdvöt hoz a halál, de csak, ha küzdelmes:
Öröklétbe lép, ki benne győzelmet vesz.”
A teljes film megtekinthető:
Forrás: Angelus Silesius: Kerubi vándor (a fordítást végezte, és a kiváló bevezetőt írta: Padányi Gulyás Gábor). Budapest, 2013, Kairosz Kiadó