Mikor lesz nyilvános az 1990 előtti ügynöklista? Egyáltalán, mit jelentett „ügynöknek” lenni a diktatúra idején? Miért nem lehet Magyarországon senkiről leírni, hogy együttműködött az állambiztonsággal, ha tudjuk, hogy sok ezer ilyen ember volt? Hogyan győzzük meg Átlag Bélát, hogy harminc évvel a rednszerváltás után ez még fontos ügy? A kommunista múlt hosszúra nyúlt árnyékáról a téma egyik legismertebb kutatójával, Ungváry Krisztián történésszel beszélgettünk.
Múlt héten tizenkilencedik alkalommal is leszavazta a kormánytöbbség az ügynökakták nyilvánosságát célzó LMP-s javaslatot. A közéletben már három évtizede visszatérő vitatéma ez, sokan mégis a mai napig nincsenek igazán tisztában azzal, kiknek a múltjáról, adatairól beszélünk. Mit jelentette az 1990 előtt, hogy valaki „ügynök” volt?
Mindenekelőtt:
nem az ügynökök adatainak, hanem az állambiztonsági iratoknak a nyilvánosságáról van szó.
Rengeteg olyan dokumentum van, ami nem közvetlenül az ügynök jelentése, mégis szorosan összefügg azzal, hogy ki kiről mit súgott be: összefoglalók, értékelő jelentések, parancsok, munkatervek. Ezek nélkül az ügynök jelentései is csak nagyon nehezen értelmezhetőek, hiszen hiányzik a kontextus. Ezeknek a nyilvánosságáról is beszélünk, amit egyébként Csehországban és Szlovákiában teljes körűen megvalósítottak.
Mit értünk nyilvánosság alatt? Bárki hozzáférhetne ezekhez az iratokhoz, vagy csak az érintettek, esetleg csak a kutatók?
Cehországban és Szlovákiában az alapadatokat, tehát azt, hogy ki volt hálózati személy (közkeletűen ügynök), bárki megnézheti az interneten.
Érdekes módon ennek nyomán egyetlen leszámolásról, vagy családi tragédiáról nem tudok, nem pofoztak fel senkit a nyílt utcán, mert kiderült róla, hogy együttműködött az állambiztonsággal.
Az ilyen ügyek megismerése minden magyar állampolgár alanyi joga kellene, hogy legyen. Azt persze hozzá kell tenni, hogy egy ilyen folyamat során a volt ügynökök jogai mindenképpen sérülnek, akár igazságtalan vádakat is megfogalmazhatnak velük szemben. Ezzel a problémával azonban más ügyekben is együtt kell élnie minden közszereplőnek. Van viszont egy olyan társadalmi közérdek, amely egyébként is erősebb, mint az említett esetleges személyiségi sérelem: például a közszereplők zsarolhatóságának megszüntetése, vagy az az üzenet, hogy, aki egy diktatúrában problematikus dolgot vállal, annak a jogait a demokrácia nem minden esetben védheti. De egyébként Magyarországon egyetlen példa sem volt arra, hogy az ügynökmúlt kiderülése valakit politikailag ellehetetlenített volna. Ellenkező eset azonban több is akadt, például Szita Károlyé, vagy Medgyessy Péteré, akik még népszerűbbek is lettek állambiztonsági múltjuk lelepleződése után. Ha azonban valakit a közvélemény mégis negatívan ítél meg ezért, annak ezt tudomásul kell vennie. Ne a jog védje meg az ügynököt a tettei következményeitől!
Ma ki férhet hozzá ezekhez a dokumentumokhoz?
A rendszer eleve úgy lett kitalálva, hogy teljesen szabályos úton senki se tekinthessen be ezekbe az iratokba. Erre jelenleg annak van lehetősége, akinek egy tudományos intézmény kutatási engedélyt ad. Ilyet azonban elvileg csak olyan ember kaphatna, aki már fel tud mutatni ebben a témában eredményeket, publikációkat. No, de hogyan tudna, ha kezdőként hozzá se férhetne semmilyen állambiztonsági irathoz? Ezt hogyan képzelte el a törvényhozó? Az egész szabályozás ellentétes a kutatás Alaptörvényben rögzített állampolgári jogával. Önnek ugyanúgy joga van megismerni ezeket az iratokat, mint nekem. Csakhogy Ön mégis honnan szerezne ilyen pecsétes papírt, ha nem dolgozik tudományos területen?
Legfeljebb mutyival, ahogyan lényegében mindenki. Ki van ez találva nagyon jól…
Ön szerint szándékosan lett úgy megalkotva ez a szabályozás, hogy ne legyen átlátható és működőképes?
Ez teljesen nyilvánvaló. Olyan előfordul, hogy az ember elront valamit, de ezt később lehet korrigálni. Ha én benzin helyett véletlenül dízelt tankolok, és azt akarom, hogy az autóm működjön, akkor leeresztem a tankot, és újratöltöm megfelelő üzemanyaggal. Csak szándék kérdése az egész. Nem mondhatjuk, hogy nem vitatkoztunk az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról eleget, hogy csupán a döntéshozók tudatlansága miatt lenne rossz a rendszer. A politikai szándék az, hogy ilyen legyen.
Mi lehetne a megoldás?
Nagyon egyszerű: a levéltári törvényt kell alkalmazni egységesen minden iratra.
De, ha az ügynököknek nem csak a kiléte, de az általuk leadott jelentések is nyilvánosak lesznek, nem sérülnek mások, például a megfigyeltek jogai is?
Ezt nagyon szigorúan szabályozza a levéltári törvény is. Vagyis harmadik személyről szóló szenzitív adatot nem lehetne publikálni, ezért komoly büntetés jár ma is – kivéve azt az esetet, amikor a szenzitív adat ismerete elengedhetetlenül szükséges egy történeti kérdés bemutatásához. Egyébként ezen a téren is elég komoly ellentmondások vannak, mivel mást ír elő a levéltári törvény és mást a 2003. évi III. törvény, ami az állambiztonsági levéltárra vonatkozik.
Ő ugyanis mint hatóság bárkit megbüntethet és határozatai ellen nem lehet fellebbezni.Péterfalvi értelmezésében viszont szinte minden adat szigorúan védendő személyes adat. Így még az 1945 előtti gimnáziumi értesítők kutathatóságát is megtiltotta, mert abban vallási adatok vannak. A vallási-származási adatok szenzitivitása viszont igencsak problematikus, hiszen számos közszereplő esetében ezeknek jelentős szerepe lehetett a zsarolhatóságukban, vagy pályájuk megbicsaklásában. Elég csak Szegedi Csanádra gondolni, de például Imrédy Béla életútját is képtelenség megírni úgy, hogy ne beszélnénk a zsidó származásáról, amely a miniszterelnöki pozíciójába került. Márpedig a mai adatvédelmi szabályozás értelmében erről soha, senki nem tehetne említést sem.
Több alkalommal is előfordult, hogy egy kutató konkrét bizonyítékokkal alátámasztva hozta nyilvánosságra valakiről az ügynökmúltját, mégis beperelték és el is marasztalták. Ez hogyan lehetséges?
Pontosabban: minden ilyen esetben elbukták a pert a kutatók. Az egyik ügyben eljáró bíró – persze nem nyilvánosan – azt mondta: amit a politika pocsékul csinált, azt nehogy már neki kelljen kijavítania. Itt is a szabályozással van tehát a gond.
A jogszabály úgy van megfogalmazva, hogy Magyarországon gyakorlatilag senkit sem lehet ügynöknek nevezni.
Hivatalosan kit lehetne?
Azt, akiről rendelkezésre áll saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozat, vagy rendelkezésre áll anyagi juttatás átvételéről szóló nyugta, vagy saját kezűleg írt jelentés.
Ezek ránézésre nem tűnnek olyan durva követelményeknek.
De csak első ránézésre. A beszervezési nyilatkozat aláíratásától sok esetben pszichológiai okokból eltekintettek, az ügynökök nagy része soha nem kapott pénzt a szolgálataiért. Ráadásul ezeket a dokumentumokat az úgynevezett „B” dossziéba iktatták, ezeknek pedig nagy részét a rendszerváltás idején megsemmisítették. Ami pedig a jelentéseket illeti, ezek sokszor nem kézzel írt, aláírt szövegek voltak, hanem például olyan beszélgetések, mint most a miénk: én beszélek, Ön ezt felveszi, vagy lejegyzeteli. A tartótisztek is gyakran jártak el így. Az ebből születő irat viszont a törvény szerint már nem számít bizonyító erejűnek, mert nem személyesen az ügynök készítette. Így aztán például Kondor Katalin úgy nyert meg egy ilyen pert, hogy megvan a hálózati nyilvántartó karton, a jelentés, amelyben megjelölik, milyen operatív lakásban találkoztak vele, sőt még az "operatív költségről" szóló jegyzőkönyv is. Beszervezési nyilatkozat, és kézzel írt jelentés azonban nincs, a költségelszámolás pedig nem az igazi, hanem a fedőnevére szól. Innentől Magyarországon nem nevezhető nyilvánosan ügynöknek.
Szóba került az iratmegsemmisítés. Ez mennyi dokumentumot érintett?
A „B” dossziéknak körülbelül a 98 százalékát.
És ez 1990 után már nem volt törvénytelen?
Hivatalosan a felesleges iratok megsemmisítése folyt, ami önmagában minden intézmény, a szolgálatok esetében is teljesen természetes dolog. A kérdés az, mi került a darálóba. Ezt viszont sokszor a mai napig nem tudjuk, mert ennek a munkának semmilyen alkotmányos kontrollja nem volt. Ha érdeklődünk, elénk tesznek egy iktatókönyvet, amelyben annyit olvashatunk, hogy az ilyen, és ilyen számú dossziét mondjuk 1998-ban megsemmisítették. Hogy abban a dossziéban mi volt, az sokszor nem derül ki.
Akkor eleve reménytelen az egész kérdés?
A rendszer jellegénél fogva a magyar történelemnek nem volt alaposabban dokumentált időszaka, mint a kommunista diktatúra. Még ilyen mértékű iratmegsemmisítés után is rengeteg dokumentum maradt.
De egyébként elkészíthető a sokat emlegetett ügynöklista?. Egy tavalyelőtti konferencián Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke azt mondta, maradéktalanul ez a névsor ma már nem rekonstruálható.
Ez igaz, különösen az 1956 előtti iratanyagra, amelynek a jelentős részét már a forradalom alatt megsemmisítették. A 1956 utáni lista azonban valószínűleg összeállítható volna, ehhez azonban látnunk kellene, hogy a rendszerváltás után a különböző szolgálatok hogyan használták tovább az elektronikus adatbázisokat.
De még, ha el is fogadjuk, hogy maradéktalanul nem lehet azonosítani az összes ügynököt, ez még nem indok arra, hogy ne is foglalkozzunk a kérdéssel. Ilyen erővel az egész történettudomány értelmetlen, hiszen minden tényt, minden forrást egyetlen korszakról, egyetlen témáról sem ismerhetünk meg.
A NEB nyilván nem szeretne szembe menni a kormányzati állásponttal, így nem csodálkozom, ha kitér az ilyen jellegű feladatok elől. Csakhogy az Országgyűlés őt éppen azzal bízta meg, hogy ezt a kérdést megoldja.
Ha Átlag Béla leül ide mellénk ehhez az asztalhoz, mit mondana neki, miért fontos ez a probléma harminc évvel a diktatúra megszűnése után, és neki személyesen miért érdeke, hogy megoldást találjunk rá?
Azért, hogy kevesebb legyen a hazugság. Hogy kevesebben álljanak ki a nyilvánosság elé döngetve a mellüket, hogy mekkora ellenállók voltak, miközben együttműködtek a diktatúrával. És azért is, hogy kevesebb embert lehessen zsarolni az eltitkolt múltjával.
Az, hogy a parlamentben a Fidesz-frakció minden idők legegységesebben, legfegyelmezettebben szavazó képviselő-csoportja, az szerintem nem az érintettek magas fokú politikai tudatosságának terméke. Egyszerűen csicskaként tartják őket, és azért kezelhetik őket így, mert sokan közülük a mai napig zsarolhatóak. Ez pedig nem tesz jót sem az országnak, sem az állampolgárainak.