A magyar nyelvű felvidéki lap három (!) cikket is szentelt annak az egész félmilliós közösségre mázsás súlyként nehezedő, súlyos problémának, hogy két (azaz kettő, tehát 2)
„szélsőjobboldali” nézeteket valló tanárt találtak.
Az Új Szó különösen Pallér Péterre, a Jobbik felvidéki szervezőjére van rácsavarodva, aki a világ szégyenére ezzel a lemoshatatlan bélyeggel is "gyermekekkel foglalkozhat".
Na, most az, hogy egy sajtóorgánum szerint a migrációs válság, és a tömeges kivándorlás idején, a nyíltan magyargyűlölő soviniszta SNS és magyar-szlovák hibridpárt szuperelvtelen közös kormányzása alatt ez a legkomolyabb gond Szlovákiában, még csak simán szakmai alkalmatlanságot jelez. Ami kínos ugyan, de ettől még nem biztos, hogy gazember a tollforgató. Azzá akkor válik, amikor ezeket a tanárembereket a megélhetésüktől, a hivatásuktól is meg akarja fosztani. Méghozzá saját maga által is beismerten törvénytelenül.
Mert azt a kérdést a „botrányról” szóló vezércikket jegyző Szalay Zoltán is kénytelen feltenni, hogy
„Végül is megszegték a törvényt, vagy nem szegték meg? Ha meg nem, akkor mit kötekedünk?”
Ám az olvasót végül nem hagyja egyedül ezzel a dilemmával:
„Az nem törvénytelen, hogy valaki jobbikos politikus. Na és ha hidas lenne? Vagy emkápés? Csak azért, mert jobbikos? Igen, azért.”
Világos beszéd, akár értékelhetnénk is. Ha nem egy cikkben, hanem
egy feljelentésben
állna. Ha nem egy újságíró vetette volna képernyőre, hanem egy besúgó. Ha pedig egy pillanatra is kételkednénk benne, hogy mi is ezeknek a szövegeknek a valódi műfaja, egyből eligazít minket egy másik írás legelső mondata:
„A szlovák belügyminisztérium szélsőségesek elleni harcról szóló koncepciója 2015–2019-re a Szlovákia területén tevékenykedő külföldi szélsőséges csoportok közé sorolja a Jobbik Magyarországért Mozgalmat.”
A belügy véleményére hivatkozva követelni egy ember kirúgását – nos, ez tényleg olyan morális mélység, amibe csak '47-es Szabad Nép szerkesztősége mert alámerülni. Akkor, amikor még papíron szólás-és lelkiismereti szabadság volt, de a kommunista sajtó ilyen hangvételű cikkeiről mindenki tudta, hogy valójában a „leleplezett” áldozat homlokára helyezett célkeresztről van szó. A piszkos munkát, a ravasz meghúzását már a hatalomra hagyták. Ők csak „figyelmeztettek” - pontosan úgy, ahogyan most az Új Szó.
A megtévesztő látszat ellenére ugyanis pénteken a „szélsőséges tanárokról”
nem cikkeket olvashattunk a lapban – hanem nyilvános ügynöki jelentéseket.
És, aki a média oly sokat emlegetett negyedik hatalmi ágként betöltött szerepét nem a törvénytelenség leleplezésére, hanem szorgalmazására, nem a jogtiprás elleni tiltakozásra, hanem annak követelésére használja, annak, függetlenül attól, hogy milyen nemesnek véli az ügyet, amelyet képvisel – eleve nem lehet igaza. Ez az a határ, amit egyetlen szerkesztőnek, publicistának, és egyéb médiaszakmunkásnak sem szabad átlépnie soha. Mert abban a pillanatban szakmát vált. Nem újságíró többé, csak egy nyomorult, ócska vamzer sajtóigazolvánnyal....