„Testvéreim!
A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.
A lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől. A harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálás képessége vagy a szellemek elbírálása jut osztályrészül. Más a különféle nyelvek adományát vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul.
Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.
Ez az Isten igéje.”
(1Kor 12,4-11)
Sokszor hallunk tehetséges, „zseni” gyerekekről, élsportolókról, páratlan adottságokkal rendelkező énekesekről, zenészekről, színészekről stb. Néha megbecsülésük – mind az eredményeiket élvező közönség, mind saját maguk részéről – sajnos túlzásba vitetik, és ez is okozhatja rejtetten az említett tehetségek mély depresszióit, lelki válságaikat, valamint az őket szinte istenekként tisztelő közönség teljes, a „sztárt” utánzó és sokszor ettől gyerekessé váló odaadását, tiszteletét.
A másik véglet, azaz a tehetség elnyomása természetesen ugyancsak nem üdvös. Krisztus a talentumokról szóló példabeszédében (Mt 25, 14-30) arra is felhívja a figyelmet, hogy az ember tehetséget nem azért kap, hogy földbe ásva azt, féltve őrizgesse. Hanem éppen hogy kibontakoztassa, kinevelje, kamatoztassa (bár a szó szoros értelmében vett „kamat” meglehetősen messze áll az ember efféle szent feladataitól), valahogy úgy, ahogy egy növényt gondoz az ember. Az ember csak öntözni tudja a földet a mag körül, megfelelően napos helyre teszi a palántát, metszegeti, kötözgeti, igazítja, ahogy kell, de a magot már a Lélek növeszti ki, a rügyek is Isten kegyelméből fakadnak ki, vagy maradnak el, és a gyümölcsök is az Ég áldásából cseperednek, mintegy maguktól, egy felsőbb, jóságos hatalom parancsának fejet hajtva. Mindenki tudja ezt, aki földműveléssel, növényekkel vagy állatokkal foglalkozik. Nem egyedül a gazdáján múlik, hogy a tyúk tojik-e minden nap aranyat érő tojást, hogy esik-e elegendő eső az évben, hogy a rügyek nem fagynak-e el egy megkésett hidegtől, és hogy lesz-e elegendő szorgos méh a beporzáshoz. Az embernek talán nem is ez a feladata, hogy ezekkel foglalkozzon, és hogy elvegye a természettől, ami az övé, s aminek titkos receptjét hét pecsét alatt őrzi, mert ahogy Ádám kérdezi a falanszterben a tudóst, aki életet akar adni a halott anyagnak: „Azt a szikrát, azt honnan veszed?”
„Tudós: Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,/Egy szikra kell csak, és életre jő?
Ádám: De azt a szikrát, azt honnan veszed?”
Talán – legalábbis az én véleményem szerint – mindenkinek van valamiféle talentumja. És ilyenkor egyáltalán nem kizárólag azokra az adottságokra kell gondolnunk (bár elsőre általában ilyesmit értünk tehetség alatt), amelyekkel hírnevet és/vagy pénzt szerezhet az ember. Lehet, hogy valakinek arra van tehetsége, hogy a barátait megvigasztalja, reményt öntsön beléjük a nehéz időkben, vagy arra, hogy jó anya legyen, és gyermekeit elegendő szeretettel és közben szabadsággal lássa el, ezzel elősegítve lelkük egészséges fejlődését. Ezek sokkal kevésbé látványos „tehetségek”. Ennek ellenére sokszor mennyivel többet érnek, mint egy jó színészi alakítás, vagy egy tiszta ének.
Persze nem szívesen emelném sem a látványos tehetséget, sem a rejtett, lelki adottságot piedesztálra. Mindegyik adottság. Ahogy a gazdától kapott talentumok. Az ember dolga pedig nem az, hogy mérlegre tegye, ki mennyit kapott, mint egy másik példabeszédben a szőlőmunkások a bérüket, de az sem, hogy tehetségét az oltárral összekeverve, saját magát, mindenét áldozza fel érte. Nem véletlen hát, hogy az érdemekért kapott mindenkori díjak: a babérkoszorú, az aranyérem és az aranykupák mind-mind az öröklét szimbólumai. Az isteni régióké, Istenre utalnak vissza. Szépségére, jóságára, tökéletességére. A kapott tehetséggel sokszor igen nehéz jól bánnunk nekünk, embereknek. Élni azt, kivirágoztatni, de nem belebódulni a mámorba, és magunk fényezésére felhasználni elért érdemeinket. Sokkal egészségesebb lélekkel élhetünk, ha kegyelemként, a gazdától kapott talentumként gondolunk rá, és szívünkben melegen tartjuk e két szót: „Non nobis!” (azaz „Non nobis Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam!” „Ne nekünk, Urunk, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget!”)
Ezért talán a tehetséggel kapcsolatos legszebb pillanatok azok, amikor a talentummal megáldott ember az égnek köszöni meg a kegyelmet, melyben részesült. – Szép és gyakori példája ennek a sportmérkőzések után elénekelt himnuszok (amelyek általában is, de a mi esetünkben kifejezetten, Istenhez szólnak). – Ez szerénységre, alázatra, a tehetségének egészséges kezelésére, és a lelkének minden szélsőségtől, gőgtől és kishitűségtől való óvására válhat. Hiszen ahogy Pál apostol írja: „Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli”. Ezek a tehetség lovagjai. Akik adományként fogják fel képességeiket, amit sem földbe ásni nem jó, sem kérkedve hordozni, hanem az Égnek kell megköszönni, és alázatosan, ránk szabott szent feladatként művelni azt.
Adja meg hát az Isten mindannyiunknak azt a kegyelmet, hogy lehessünk a tehetség lovagjai!