A világhírű olasz komponista világkörüli turnéval ünnepli hivatásos zeneszerzői és karmesteri pályájának 60. évfordulóját. "Jövőre egy teljesen új programmal lépünk fel. Tervezek például egy szvitet, melynek elemeit hét különböző mozifilmhez szereztem. Természetesen játszunk klasszikus darabokat is a Sergio Leone-féle westernekből" – árulta el Morricone a műsorról. A zeneszerző legutóbb 2014 februárjában, pályafutása kezdetének 50. évfordulóján lépett fel az Arénában. Akkor többek között A jó, a rossz és a csúf híres zenéjét is előadták:
Így telt Morricone zenei pályafutásának első hatvan éve
Mint a legtöbb őstehetség vagy zseni - ahogy tetszik -, Morricone is korán kezdte: hat évesen komponált először zenét. De nem csak úgy komponálgatott, rögtön csavart egyet a történeten: ismert zenéket bontott szét, és azokat saját szisztémája szerint összekapcsolva kisebb darabok születtek. Sőt édesapját is sűrűn helyettesítette: éjszakai bárokban lépett fel. Nem is csak helyettesítette, követte apját, így a Santa Cecilia Konzervatóriumban ő is trombitaművésznek tanult. (Egyébiránt Ennio Morricone fia, Andrea Morricone is zeneszerző lett, de Morricone ezt ellenzte. Nem szerette volna, ha fia nem tudna kitörni az ő árnyékából.)
Mint ahogy egy zseni esetében szinte evidens, hogy alig tud olvasni, máris önállóan alkot, az is borítékolható volt, hogy a konzervatóriumban kilógott a sorból. Már csak azért is, mert trombita szakosként készült zeneszerzőnek, emelett pedig nappal tanult, éjszaka zenélt, és már ekkor felkérték könnyűzenei hangszerelésre. A tehetség utat tört: számos sláger került ki kezei alól ebben az időszakban. Így egy ideig híresebb hangszerelő volt, mint zeneszerző. 1947-ben alkalmazzák színházi zeneszerzőként, 1958-ban munkákat kap Olaszország legnagyobb tévéjénél, a RAI-nál, de egy nap után felmond. Filmzenei karrierje 1961-ban startolt el a Il Federale című filmmel, de az igazi ismertséget Sergio Leonéval való munka hozza meg neki. Pedig Leone, mikor az Egy maréknyi dollárért című filmjéhez keresett zeneszerzőt, hallani sem akart Morriconéról. Utóbbi viszont nem hagyta annyiban a dolgot, és megmutatott egy általa hangszerelt darabot. Leone rövid úton meggondolta magát – így született meg az Egy maréknyi dollárért fütyülős nyitánya. Emlékszünk?
1964 és 1965 között kis kitérőt tett: felkérték, hogy vegyen részt az "Új hangzások" elnevezésű improvizációs csoport munkájában – amely egyébiránt John Cage hatása alatt állt. Céljuk az volt, hogy kitapasztalják, milyen hangokat lehet kelteni a nem hangszernek készült eszközökkel, s ezeket beleillesszék a zenébe.
A következő westernfilm, a Pár dollárral többért munkálatai során Leone már ragaszkodott ahhoz, hogy a képet igazítsa filmjéhez, ezért Morriconénak előbb meg kellett írnia a zenét, és csak azután kezdtek neki a forgatásnak, ahol a jelenetek felvétele során lemezről játszották a zenét. Ugyanezen technikát alkalmazták később a Volt egyszer egy Amerika című filmnél azon megfontolásból, hogy a színészekre hasson a drámai zene, így még jobb legyen a játékuk.
Gillo Pontecorvo Az algériai csata című filmjéhez Morriconét kérte fel, azonban szerződésük tartalmazott egy egyezséget, miszerint a rendező és a zeneszerző közösen készíti el a film hangulatának megfelelő zenét. Sorozatos viták alakultak ki közöttük, közelgett a filmfesztivál ideje is, és Morricone előállt egy négy hangból álló taktussal, mely később a zene alapja lett. A zeneszerző munka közben egyébként nem a zongorajátékot osztja szét hangszerekre, mint a legtöbben, hanem rögtön partitúrát ír. Módszerei közé tartozik még, hogy zenéinek magvát a film első nézése során, annak hatására még a vetítőteremben felvázolja és e köré írja meg a többi zenei részletet. Így tett például Az óceánjáró zongorista legendája című film zenéjének megírása során. A film egyik legjobb jelenete - bár kicsit hosszabb, érdemes végignézni, ha másért nem, a zongorafutamokért:
Bár elismert és neves zeneszerző, mégis sokszor bírálják zenéit a kritikusok. Persze ez elkerülhetetlen, ha egyszer tény: a hatvanas és a hetvenes évek során Olaszországban nemigen készült film nélküle. Akik eddig vele dolgoztak, azt állítják, hogy precizitása már szinte matematikai pontosságú, öntudatos, lelkiismeretes művész, és a keverőszobában ugyanúgy otthon van, mint a karmesteri porondon.
1989-ben Brian DePalma rendező csaknem sokkot kapott, mikor meghallotta A háború áldozatai (Casualties of War) zenéjét. Hallani sem akart ugyanis a pánsípok használatáról, nem hogy arról, hogy az egész téma azon alapuljon. Viszont a film alatt mindez rendkívül hatásos volt, így a rendező csakhamar megbékélt a gondolattal. Morricone párhuzamosan dolgozott hangversenytermek számára is, ám ezek homályba merültek és kevés felvétel készült ezen előadásokról sikeres filmzenéi miatt. Legsikeresebb, Az út című műve, melyet trombitára, vonósokra és ütőshangszerekre írt. Ez tartja a legtöbbször előadott hangversenymű rekordját zenéi közül - közel ötvenszer adták elő.
Felsorolni is nehéz lenne, mennyi munkája volt ebben az időben, de 1980 után jött egy fordulat. Ekkor ugyanis már azt is megtehette, hogy számos filmes felkérést elutasítson. De figyeljük csak meg az okokat: az egyik az volt, hogy filmzenéi miatt a többi oldala elhomályosult. Az amerikai felkéréseket viszont nem ezért utasította el, hanem mert általában annyit kapott volna, mint a leggyengébb ottani zeneszerző, és ezt méltóságon alulinak tartotta. Hollywood erre nem tudott úgy reagálni, hogy „na jó, akkor keresünk mást”, mert ezt meg ők nem tehették meg. Így történt, hogy 1986-ban A misszió zenéjének megírása után gázsija azonban az egekbe ugrott, és Morricone visszatérhetett a külföldi piacra.
A western műfaján kívül filmdrámákhoz is írt zenét – például ilyen a Mindenki jól van, vagy történelmi filmekhez (Sacco és Vanzetti, Galileo Galilei); kalandfilmekhez, sorozatokhoz (Maktub, a sivatag törvénye, A Szahara titka, az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Vörös Szonja), és a sort folytathatnánk. Magyar kötődés: Koltai Lajos operatőrrel háromszor dolgozott együtt: a Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája és a Sorstalanság című filmeken.
Oscarra ötször jelölték, de a díjat mindeddig nem kapta meg, 2007-ben viszont életműdíjjal ismerte el az Amerikai Filmakadémia. Köszönőbeszédét az olasz nyelv prozódiai sajátosságait kedvelőknek kötelező meghallgatni:
A jelenleg 86 (!) éves művész még mindig nagyon aktív: az IMDb szerint most éppen öt film munkálataiban vesz részt. Talán valami ilyesmit érthetünk az alatt, hogy van, aki nem tud zene nélkül élni…