A szakértő rámutat, hogy mivel Orbán 2006 óta nem mer kiállni miniszterelnök-jelölti vitára, jelenleg a Parlament az egyetlen helyszín, ahol a legtámogatottabb ellenzéki párt elnökének a kormány ellenőrzése mellet az ellenzéki alternatíva felmutatására is lehetőség van.
Kovács János szerint jelenleg két narratíva harca folyik a magyar politika színpadán:
1. Minden a bevándorlás körül forog
A kormányzati értelmezési rendszer a migrációs válságra koncentrál, és igyekszik a közérdeklődés fókuszát a lehető legteljesebben erre a problémagócra összpontosítani, s válságkezeléssel, a „válságkormányzás” kommunikációs eszköztárával erősíteni a választói bizalmat és elfedni az immár 6 éve tartó Fidesz-kormányzás szakpolitikai kudarcait.
2. Szakpolitikai fojtófogások
Ezzel szemben az ellenzék megpróbálja megtalálni azokat a neuralgikus pontokat, amelyek mentén a jelenlegi kormány teljesítménye a társadalmi és gazdasági helyzet, kilátások nézőpontjából vizsgálhatók.
Az elemző szerint a Jobbik olyan területekre (oktatásügy, egészségügy, korrupció, béremelés, elvándorlás) összpontosít, ahol a kormányzás minősége gyenge teljesítményt mutat.
Ebben a helyzetben ki a hazardőr pártpolitikus?
Vona Gábor a hétfői napon a „kvótanépszavazás” és a korrupció felelősségét kérte számon a miniszterelnökön. Előbbi kérdésben a Jobbik inkább Alaptörvény-módosítással élt volna, ami mellett a költséghatékonyságon túl egy esetlegesen érvénytelen referendum politikai kockázatának kiküszöbölése szól, véli a szakember.
Kovács kiemeli, hogy Vona szerint a Fidesz „a menekültpolitikába menekül”, s a népszavazást nem saját álláspontjának legitimálására használja fel (hiszen egy érvényes népszavazás esetén az eredményesség nem kétséges), sokkal inkább pártpolitikai célokra, ami ebben a kontextusban „hazardírozás”.
Tehát Orbán Viktor e kérdésben nem államférfiként, hanem pártpolitikusként viselkedik, szemben Vonával, aki a referendumon való részvételre és „nemmel” szavazásra buzdít, noha pártpolitikai szempontból a Jobbik ellenérdekelt volna a kormány kezdeményezésének sikerességében, vonja le a következtetést az elemző.
Elitizmus-vád a népszavazások ellehetetlenítőjétől
Kovács szerint érdekes ellentmondás, hogy Orbán, aki politikájának igazolásához egyébként előszeretettel hivatkozik a közel kétharmados parlamenti többségre, elitizmussal vádolta ellenfelét, igyekezve kisebbíteni a referendum érvényességének politikai jelentőségét és annak kockázatait.
Az elemző rámutat, hogy a tágabb értelemben vett Vona-Orbán csörte visszatérő eleme a kormányfő környezetéhez, politikai családjához köthető személyek látványos vagyongyarapodása.
Hozzáteszi:
Orbán válaszok helyett rendszerint visszatámadással él, az ellenzéki szereplőket minősítve korruptnak.
Ezzel a módszerrel a miniszterelnök a mostani vitában is a politikai értékelés és „sárdobálás” síkjára terelte a jogi visszásságokat, a korrupciós mechanizmusok intézményesülésének problematikáját, írja Kovács.
Egyező álláspontok
Az elemző rámutat, a két politikus a konfliktusos kérdéseken túl konszenzusos pontokat is talált:
a kvóták elutasítását, a „Nemzetek Európája” koncepció támogatását, s ezzel a nemzeti szuverenitás védelmét (bár Orbán Viktor felmelegítette az európai föderalisták egy régi álmát: egy közös európai hadsereg felállítását), a multikulturalizmus társadalomszervezési elvének elutasítását, a regionális szövetségek (Visegrádi Együttműködés) fontosságát.
Kiemeli, hogy a Jobbik elnöke ostorozta az ún. baloldal koncepciótlanságát, a valódi ellenzéki szerepet feladó belső pozíció- és dominanciaharcát, ugyanakkor igyekezett megvédeni a baloldali vezetésű településeket a kormány alig burkolt fenyegetőzésétől, miszerint ott menekülttáborok épülhetnek, illetve nagyszámú migránst kellene befogadniuk, ha a baloldali városvezetők a brüsszeli állásponttal azonosulnak menekültügyben, ami egyébként jogi megközelítésből abszurd felvetés.