Ahogy 2015-2016 a „migráció éve”, úgy 2019 a „klímaváltozás éve” volt az európai politikában. Greta Thunberget „az év emberének” választotta a Time magazin, az EP-választások a zöldpártok előretörését hozták, Németországban a nyári hónapokban a Zöldek beérték a kormányzó CDU-CSU szövetséget országos támogatottságban, Ausztriában az év végére világossá vált, hogy a Zöldek váltják a Szabadságpártot a következő koalíciós kormányban – amit az Európai Néppárt modellértékűnek fogadott el. Néhány kiragadott mozzanat, ami már önmagában jelzésértékű, s akkor még nem is beszéltünk a populáris média témakészletének erőteljes változásáról, az ökológiai témakör felértékelődéséről. Közben már a Fideszt is elérte a változás szele: Orbán Viktor évértékelőjén igyekezett bebizonyítani, hogy kormánya „zöldebb a zöldeknél”. De mi áll e törekvés hátterében, egyáltalán mit kezdhetnek a hagyományos jobboldali pártok a zöld tematikával?
Egyre inkább úgy tűnik, hogy a 21. század nagy, nemzetközi politikai törésvonalait a migráció és társadalomszervezés, az ökológiai kérdés és életmód, valamint a kollektív identitások ereje, illetve egymáshoz való viszonya fogják meghatározni – legalábbis a nyugati civilizációs körben. Ugyanakkor hiba volna úgy beállítanunk a következő évtizedek (párt)politikájáról való diskurzust, hogy az szükségképpen a hagyományos rendszerpártok versus jobboldali populisták és radikális zöldek tengelyén (pontosabban háromszögében) fog eldőlni. Az ok egyszerű: a rendszerpártok is igyekeznek adaptálódni, témákat, issue-kat beemelni, elszipkázni, a baloldali pártok – ha meg kívánják tartani tömegpárti jellegüket – kénytelenek kibújni a társadalmi konstruktivista, neomarxista gondolati panelek mögül, a zöld radikálisok pedig csakhamar szembesülnek azzal, hogy a liberalizmushoz és a piacgazdasághoz való viszonyuk tisztázása nélkül inkább csak mozgalmi, mintsem kormányzati ambícióik lehetnek.
Miközben a „klímaszkeptikus” vonal a keményvonalasabb jobboldali pártok (őket szokás a korszellemnek megfelelően a „populisták” halmazba helyezni) számára is egyre kevésbé trendi és vállalható, a mérsékelt jobboldal erői is kihívás elé néznek:
hogyan tudnák oly módon a programjukba oltani a zöldpolitikát, hogy az egyszerre újszerű és hiteles legyen?
Bár egy ideje már elmondhatjuk, hogy a környezetvédelem és a jövő generációiért érzett felelősség témája fejezetcímként, konkrét programelemekként jelen van a jobboldali néppártok társadalmi ajánlatában, mégsem e pártpolitikai szereplők jutnak elsőként eszünkbe, ha autentikus zöld formációkat, üzeneteket keresünk.
A politikai jobboldal gyakran reaktív szerepben, versenyhátrányban találja magát (ezt legfeljebb a kormányzati pozícióból való cselekvés ellensúlyozhatja), ha állást kíván foglalni a fenntarthatóság, a modern ember és a természet viszonylatában. Az a körülmény, hogy a posztmateriális forradalmon át nem esett kelet-közép- és kelet-európai társadalmakban a politikai diskurzusban is egyre érzékelhetőbben megjelenik a fenntarthatóság kérdése (még ha a karakteresen zöld pártok támogatottsága ezt egyelőre nem igazolja vissza), azt jelzi, hogy minden olyan szereplőnek, aki tényező kíván maradni a politikai életben, érdemes kialakítania a maga zöldpolitikai álláspontját.
Egy jobboldali, hagyományelvű, nemzetállami keretekben és a vidék megtartó, értékőrző erejében hívő formáció természetéből adódóan más jellegű vagy más fókuszú válaszokat fog adni ugyanazokra a kihívásokra, mint a társadalmi viszonyokat és a hagyományos életmódot konvencionálisnak tekintő, a nemzetek feletti cselekvést (és annak kikényszeríthetőségét) előnyben részesítő politikai erők.
Adódik a kérdés, hová nyúlhatnak „tiszta forrásért” a politikai jobboldal pártjai. Bármennyire is mesterkéltnek tűnhet, nem kell fából vaskarikát készíteni; a jobboldali zöldpolitikának megvannak a szerves alapjai. A zöld konzervativizmusnak, a lokális environmentalizmusnak (csúnya szó), az ökonacionalizmusnak (ezek nem rokon fogalmak) létezik egy helyenként gyakorlati, javarészt filozófiai foglalata. Edmund Burke, a konzervativizmus egyik atyja a társadalmat az élők, a még meg nem születettek és a már eltávozottak „partnerségeként” írja le, ahol a „ma emberének” mindkét irányban kötelezettségei vannak: továbbvinni elődei hagyományát és felelősségteljesen gondoskodni utódai jövőjéről.
A problémamegoldást inkább a helyi társulásokban, a közösségek önszerveződésében látja, mintsem az állami vagy államok feletti beavatkozásban (ebben utolérhető a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elve). Tehát a „zöld” konzervativizmus sem tekint közönnyel a helyi közösség vagy a nemzetállam határain túli, valójában már helyi szinten is megjelenő, globális kihívásokra. Ugyanakkor azok menedzselésében a „lentről felfelé” történő cselekvési láncolatot, szuverén szereplők erőfeszítéseinek koordinált összességét részesíti előnyben a nemzetek feletti, szuverenitás-elvonó, „föntről lefelé” szabályozó gyakorlattal szemben.
A fejtegetés hosszasan folytatható más tézisekkel, más szerzők idevágó gondolataival, de talán a leírtakból is érthetővé válik, hogy
A politikai folyamatok iránt fogékony gondolkodók és saját politikai közösségeik jövőjét szem előtt tartó döntéshozók szeme előtt ott kell, hogy lebegjen, milyen válaszokat adhatnak a közbeszédet, a politika viszonyait, az élhetőség, életminőség, felelősség, szabadság és biztonság nagy kérdéseit formáló dilemmákra.
A 21. század összetett viszonyai egy sor összetett kihívás elé állítják a társadalmakat és a nekik felelősséggel tartozó döntéshozókat. Politikai értelemben nem lehet hosszú távú nyertese a változásoknak, egyúttal alakítója a holnapnak az a szereplő, amelyik nem képes a következő időszak nagy társadalmi kihívásainak és nemzetközi politikai törésvonalainak mindegyikére hiteles válaszokat adni.
A közösségi identitások terén felvértezettebb, a szabályozatlan, tömeges migrációval szemben határozottabb mérsékelt jobboldal adós még egy fontos kérdésre adandó válasszal: mi fán terem a jobboldali zöldpolitika?
A cikk szerzője politológus.