Amikor valaki eleve csökkentett habzású reményekkel és felfokozott kétségekkel vág neki az életnek, talán a legnehezebb akadályt gördíti maga elé, amit csak elképzelni lehet.
Az önbizalom hiánya miatt folyton másokhoz méregeti magát, képtelen reálisan szemlélni saját hibáit és erényeit, döntéseiért pedig még akkor sem vállalja a felelősséget, ha az saját érdeke volna. Épp ezért nem is cselekszik, csak mindig vár a "megfelelő alkalomra", a "nagy lehetőségre", ami természetesen így sohasem jön el.
Ezért pedig nyilván mindig más, egy külső ok vagy körülmény lesz a hibás: a rendszer, a kormány, a főnök, az anyós, az asszony, a gyerek, a papagáj, az élet, mindegy.
A többi emberből pedig fokozatosan ellenség válik: ha kicsit is jobban megy nekik, akkor azért, hiszen
"nekik mindent a seggük alá rakott az élet, amit neki vérrel és verítékkel sem sikerült elérnie, mert nem hagyták";
ha másnak jobban szorít a cipő, akkor pedig együttérzés helyett jön az önnyugtató lesajnálás,
"lám, van még nálam nagyobb nyomorult is a világon, nem is állok olyan rosszul, erre iszunk".
És a képzeletbeli (vagy nagyon is valós) kocsmaasztal körül mindig akad társaság, hasonló kvalitású és helyzetű sorstársak képében, akikkel lehet kórusban szidni mindenki mást, a rendszert, a kormányt, a főnököt és a többit.
Ha kellően egyezik a hangnem és a hangerő, akkor még közösségalakító ereje is lehet ennek, de csak amolyan "összefújja a szemetet a szél" jelleggel, az ilyen társaság szellemi maltere pedig szinte kivétel nélkül az irigység és egymás visszahúzása lesz.
"Nem lehetsz jobb!" - ez a jelszó igazgatja a mindennel és mindenkivel örökké elégedetlenek életét, és jaj annak, aki ezt a törvényt megszegve kitör egy hasonló viszonyrendszerből: ő onnantól "áruló" lesz, aki igazából sosem volt méltó arra, hogy együtt röfögjön a többiekkel.
Nem véletlenül született a régi vicc a pokoli kondérba egymást minduntalan visszarángató magyarokról.
Mert ne legyenek kétségeink, ez az attitűd a nemzet lelki karakterére is kihat. Mert bárhogy fájjon is, a sok, saját magán erőt venni és saját sorsáért felelősséget vállalni képtelen ember összességéből nem lesz cselekvő, nemes, önzetlen és becsületes nemzetkarakter.
A magyar nép lelke pedig jelenleg is jobb esetben skizofrén ebből a szempontból, ami nagyobb baj, mint az elhazudott rendszerváltás, a vesztes világháborúk, a Tanácsköztársaság vagy Trianon együttvéve. Mert ilyen attitűddel még elindulni is nehéz lesz a szebb jövő irányába, pláne, hogy az azért tenni akaró és képes fiatalok rettenetes hányada menekül külföldre.
Akármekkora kárörömmel, vagy ökölrázással is néz utánuk, vagy mutogat ujjal a Búfelejtő kannásbor és Patópálúr világos sör fedezékéből a szájhúzogatók serege, velük a fél karját vesztette el az ország.
De azzal sem vagyunk előrébb, hogy az itthon marad hétköznapi hősökre, a közöny és a rosszindulat árjaival is dacoló kevesekre - akiknek fontos még, hogy mi lesz Magyarországgal - kígyót-békát kiabálnak, vagy egyszerűen legyintenek ezek a lefelé tartó spirálban ragadt honfitársaink:
"Áhh, ezek is olyanok, mint a többi!"
Wass Albert Kard és kaszájában van egy kiváló jelenet, mikor a nagyon is életrevaló és kora magyarságát megelőző főhős hasonló alakokkal kerül szembe. Ott még van olyan karakter, aki fölismeri, nem a rövidlátó másokra mutogatás, a megbélyegzés és a csodavárás az igazi magoldás arra, hogy jobbra fordítsuk sorsunkat, hanem az önmagunkra kényszerített béklyók erőnek erejével való lefeszegetése (az egész regény is erről szól, ajánlatos el-, vagy újraolvasni).
Ideje lenne nekünk is megtanulni ezt a leckét és nekilátni az önmagunkon való munkálkodásnak, mert nem a háttérhatalom, meg a Soros György fal föl minket, hanem ez a magunknak kreált szellemi ótvar.
Az én Wass Albertem
1908. január 8-án látta meg a napvilágot gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a meglehetősen szimbolikus nevű Válaszút faluban. Születésnapja alkalmából írhatnék egy szokványos életrajzi áttekintést, vagy irodalomtörténeti elemzést e kiváló, de hányattatott sorsú tollforgatóról, de úgy döntöttem, inkább elmesélem, mit is jelent nekem munkássága.