A sikertelenség Stockholm-szindrómája - Egyéni, vagy kollektív béklyó?

Mindannyian ismerjük a saját kudarcaitól megkeseredett ember típusát a családunkból, a baráti körünkből, vagy legrosszabb esetben a tükörből. Alapvetően senki sem születik mindent fitymáló, a negatívumot tintahalként spriccelő, másokra mindenért irigy zsémbes zsáknak, de nagyon sokan teszünk érte, hogy legalább életünk egyes fázisaiban magunk is ilyenekké váljunk.

Amikor valaki eleve csökkentett habzású reményekkel és felfokozott kétségekkel vág neki az életnek, talán a legnehezebb akadályt gördíti maga elé, amit csak elképzelni lehet.

Az önbizalom hiánya miatt folyton másokhoz méregeti magát, képtelen reálisan szemlélni saját hibáit és erényeit, döntéseiért pedig még akkor sem vállalja a felelősséget, ha az saját érdeke volna. Épp ezért nem is cselekszik, csak mindig vár a "megfelelő alkalomra", a "nagy lehetőségre", ami természetesen így sohasem jön el.

Ezért pedig nyilván mindig más, egy külső ok vagy körülmény lesz a hibás: a rendszer, a kormány, a főnök, az anyós, az asszony, a gyerek, a papagáj, az élet, mindegy.

A többi emberből pedig fokozatosan ellenség válik: ha kicsit is jobban megy nekik, akkor azért, hiszen

"nekik mindent a seggük alá rakott az élet, amit neki vérrel és verítékkel sem sikerült elérnie, mert nem hagyták";

ha másnak jobban szorít a cipő, akkor pedig együttérzés helyett jön az önnyugtató lesajnálás,

"lám, van még nálam nagyobb nyomorult is a világon, nem is állok olyan rosszul, erre iszunk".

És a képzeletbeli (vagy nagyon is valós) kocsmaasztal körül mindig akad társaság, hasonló kvalitású és helyzetű sorstársak képében, akikkel lehet kórusban szidni mindenki mást, a rendszert, a kormányt, a főnököt és a többit.

Ha kellően egyezik a hangnem és a hangerő, akkor még közösségalakító ereje is lehet ennek, de csak amolyan "összefújja a szemetet a szél" jelleggel, az ilyen társaság szellemi maltere pedig szinte kivétel nélkül az irigység és egymás visszahúzása lesz.

"Nem lehetsz jobb!" - ez a jelszó igazgatja a mindennel és mindenkivel örökké elégedetlenek életét, és jaj annak, aki ezt a törvényt megszegve kitör egy hasonló viszonyrendszerből: ő onnantól "áruló" lesz, aki igazából sosem volt méltó arra, hogy együtt röfögjön a többiekkel.

Nem véletlenül született a régi vicc a pokoli kondérba egymást minduntalan visszarángató magyarokról.

Mert ne legyenek kétségeink, ez az attitűd a nemzet lelki karakterére is kihat. Mert bárhogy fájjon is, a sok, saját magán erőt venni és saját sorsáért felelősséget vállalni képtelen ember összességéből nem lesz cselekvő, nemes, önzetlen és becsületes nemzetkarakter.

A magyar nép lelke pedig jelenleg is jobb esetben skizofrén ebből a szempontból, ami nagyobb baj, mint az elhazudott rendszerváltás, a vesztes világháborúk, a Tanácsköztársaság vagy Trianon együttvéve. Mert ilyen attitűddel még elindulni is nehéz lesz a szebb jövő irányába, pláne, hogy az azért tenni akaró és képes fiatalok rettenetes hányada menekül külföldre.

Akármekkora kárörömmel, vagy ökölrázással is néz utánuk, vagy mutogat ujjal a Búfelejtő kannásbor és Patópálúr világos sör fedezékéből a szájhúzogatók serege, velük a fél karját vesztette el az ország.

De azzal sem vagyunk előrébb, hogy az itthon marad hétköznapi hősökre, a közöny és a rosszindulat árjaival is dacoló kevesekre - akiknek fontos még, hogy mi lesz Magyarországgal - kígyót-békát kiabálnak, vagy egyszerűen legyintenek ezek a lefelé tartó spirálban ragadt honfitársaink:

"Áhh, ezek is olyanok, mint a többi!"

 

Wass Albert Kard és kaszájában van egy kiváló jelenet, mikor a nagyon is életrevaló és kora magyarságát megelőző főhős hasonló alakokkal kerül szembe. Ott még van olyan karakter, aki fölismeri, nem a rövidlátó másokra mutogatás, a megbélyegzés és a csodavárás az igazi magoldás arra, hogy jobbra fordítsuk sorsunkat, hanem az önmagunkra kényszerített béklyók erőnek erejével való lefeszegetése (az egész regény is erről szól, ajánlatos el-, vagy újraolvasni).

Ideje lenne nekünk is megtanulni ezt a leckét és nekilátni az önmagunkon való munkálkodásnak, mert nem a háttérhatalom, meg a Soros György fal föl minket, hanem ez a magunknak kreált szellemi ótvar.

Az én Wass Albertem

1908. január 8-án látta meg a napvilágot gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a meglehetősen szimbolikus nevű Válaszút faluban. Születésnapja alkalmából írhatnék egy szokványos életrajzi áttekintést, vagy irodalomtörténeti elemzést e kiváló, de hányattatott sorsú tollforgatóról, de úgy döntöttem, inkább elmesélem, mit is jelent nekem munkássága.