- Dióhéjban a gyerekkorodról, a zenével, magával a gitárral való megismerkedésedről, a kezdeti zenész időszakodról mit emelnél ki?
- 1954. október 8-án születtem Újkéren. Ez egy győr-sopron megyei kis falu, ahol a gyermekéveimet töltöttem. Nagyon szép gyerekkorom volt, sportoltam, és amikor edzésre jártam, a művelődési ház melletti úton kellett mennem. Ott pedig próbált egy zenekar… 1966-ról beszélgetünk, és akkor nem volt kis dolog egy együttest így hallgatni. Időnként megálltam, hallgatóztam, később be is merészkedtem, megengedték, hogy megfogjak egy gitárt. Valószínű, hogy a hangszer szeretete innen indult.
És egyszer eljött az a pillanat, hogy édesapámmal arról beszélgettünk, hogy mi szeretnék lenni. És akkor én azt mondtam, hogy zenész! Tágra nyílt szemekkel szegény azt válaszolta, hogy hát de fiam, az nem egy tisztességes szakma, abból nem lehet megélni. És ezzel túl is léptünk az én nagy zenei érdeklődésemen. Felvetett néhány alternatívát, hogy milyen szakmát kellene választanom, hogy ha nagy leszek. Mindenképpen villamosmérnököt akart belőlem faragni, de nem igazán váltottam be a vágyait.
Nyolcadik osztályos koromban aztán addig könyörögtem neki, hogy vett nekem egy gitárt. Ez egy Jolana Tornado elektromos gitár volt, annak a kornak az itthon elérhető egyik legjobb hangszere. Nem voltunk egy nagyon jómódú család, de szeretet az volt. Megpróbálkoztam tehát a gitározással, de olyan nagyon messze nem jutottam. Egy-két harmóniát megtanultam, néhány egyszerű dalt el tudtam játszani…
Telt-múlt az idő, Győrben tanultam tovább, és ott a kollégiumban egy pár osztálytársammal az aktuális dalokat játszogattuk. Én mindig is autodidakta módon képeztem magam, sosem mentem el zenét tanulni. És a suli végén megjelent egy férfi az osztályban, hogy van egy olyan lehetőség, hogy ki lehet menni az NDK-ba dolgozni, a warnemündei hajógyárba. A haverommal összenéztünk, és eldöntöttük, hogy megyünk. Otthon is támogatták ezt az ötletet, úgyhogy kimentünk NDK-ba, és akkor ott elkezdődött egy másik élet. Megismerkedtem két kedves barátommal, Pálfi József Spulnival, és Rohánszy János Janóval – mindketten népszerű hangmérnökök lettek később itthon –, és mivel egyikük dobolt, a másikuk basszusgitáros volt, kellett nekik egy gitáros, ami én lettem. Elkezdtek engem gitározni tanítani, hogy tudjanak zenélni, úgyhogy ez is egyfajta lépcsőfok volt a pályafutásomban. Vendéglátózni jártunk így hármasban ott kint. Ez 1972 és 1975 között volt.
- Utána végleg hazajöttél?
- Igen, és itthon is kerestem egy zenekart. Megint jött ez a vendéglátós történet, hétvégi bálokban játszottunk, de megmondom őszintén, ez nekem annyira nem volt szimpatikus. Fontos megemlíteni, hogy itt énekesként szerepeltem, tehát nem a gitártudásom miatt vettek be. Később egy vasvári csapatba kerültem, ahol Kányási Misi – aki sajnos már nincs közöttünk – volt a gitáros, és valami csodálatos módon játszott. Ahogy őt figyeltem, akkor gondoltam arra, hogy nekem is komolyabban meg kellene ezt próbálni.
- Milyen muzsikát játszottatok?
- Rockzene volt a programunkban, Sweet, Slade, Deep Purple, stb., tehát az akkori legjobb zenéket nyomtuk. Ekkortájt volt, hogy a Lord gitárost keresett, de akkor még ők is csak feldolgozásokkal léptek fel, és elmentem hozzájuk. Jól is éreztem magam, azonban csak néhány hónapot töltöttünk együtt, mert közbeszólt a katonaság. Ez viszont életem meghatározó időszaka lett, mert ott döntöttem el, hogy ha leszerelek, akkor önálló zenét fogok játszani, és el is kezdtem saját dalokat írogatni a szabadidőmben. És akkor úgy tűnt, hogy visszamegyek a Lordba… Azonban nem tisztességes módon meggondoltam magam, és Vasvárra mentem, azzal a csapattal szerettem volna megvalósítani a vágyaimat. Ők viszont erre nem voltak vevők, így onnan is eljöttem. Egyik helyről a másikra csapódtam, majd 1979 februárjában az Ifiházban játszottam Szombathelyen, és megjelent Vida Feri és Szántai Gyula Kacsa, és azt mondták, hogy ha még mindig úgy gondolom, hogy jönnék hozzájuk játszani, akkor szívesen fogadnak. Én ott eldobtam mindent, és onnantól kezdve nekem nem volt más zenekarom, csak a Lord.
Elkezdtünk együtt dolgozni és látod, most meg már a 45. születésnapját ünnepli a zenekar. Igaz, volt jó néhány tagcsere a csapat történetében, ami negatív vagy pozitív változásokkal is járt, de a lényeg, hogy akkor elkezdődött a számomra egy szép időszak… Mert aki zenél, az tudja, hogy amikor az ember a saját dalait játssza, ez nem ugyanaz, mintha más szerzeményeit adná elő, teljesen más érzés.
- Mivel te felelsz a Lord zenei arculatáért, adja magát a kérdés, hogy hogyan jön nálad az ihlet, miként írsz meg egy-egy dalt?
- Nekem ehhez gitározni kell, de azt meg nagyon szeretek. Ha van egy jó riff, akkor azt gurítom tovább, a dallammal együtt. Innen indul minden.
- Amikor Sipőcz Ernő kilépett a zenekarból, nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg bevállald a gitár mellett az éneklést?
- Az éneklés, ha már egy gitár is van a nyakadban, egy elég helyhez kötött valami. Én meg nem vagyok az az egyhelyben álló előadó, szeretek szaladgálni, mozogni a színpadon. Meg szerintem egy jó zenekarba kell egy külön frontember. Persze, vannak nagyon jó ellenpéldák is erre, Gary Moore vagy Richie Kotzen, de ők egy egészen más kategória.
Az, hogy Pohl Misi hogyan került hozzánk, ez egy érdekes sztori. Egy zenekarral voltam egyszer egy nyíregyházi táborban, és oda az ország minden pontjáról jöttek csapatok, többek között Misi is ott volt a soproni Roller énekeseként. Én mindig megnéztem a többiek műsorát is, és nála ledöbbentem, hogy milyen tisztán és egyéni hangon énekel. És amikor oda került a sor, hogy énekest kerestünk, ez eszembe jutott, megkerestük, és ő lett a Lord énekese.
- Említettél az előbb két gitáros nevet. Rajtuk kívül kik azok, akiknek a stílusa, munkássága szimpatikus számodra?
- Én Ritchie Blackmore-on nőttem fel. A Deep Purple volt az első zenekar, amire azt mondtam, hogy Úristen, ez de jó! Utána jött Gary Moore…
- De ez még a rockos korszakában volt, ugye?
- Igen, de én a bluesos albumait és előadásmódját is szeretem. Játszogattunk anno a Lorddal egy párszor Nyugat-Németországban, valamint Ausztriában, és onnan hoztunk is be egy-egy zenekart Magyarországra. És az egyik ottani gitárostól kaptam egyszer egy kazettát, aminek az egyik oldalán Dokken volt. Na, azt rongyosra hallgattam. Onnantól George Lynch rajongó is lettem. Tehát ő volt a harmadik meghatározó gitáros az életemben. Eszelős, zseniális figura, és egyéniség.
Nekem mindig a nagyon egyéni karakterek voltak vonzóak, meg akik szívből, érzésből gitároznak. Engem önmagában a virtuozitás nem köt le, a hangok legyenek megtöltve érzéssel. A legújabb kedvencem a Whitesnake volt gitárosa, Doug Aldrich, ő is nagyon ízesen játszik. Természetesen rajtuk kívül még milliónyi gitáros van, aztán az ember kiválasztja, hogy neki ki tetszik.
- Akiket most felsoroltál az már az ötvenes-hatvanas korosztály. A színtér fiatalabb előadóit nem is figyeled?
- Valamennyire követem. A kislányom hívja fel a figyelmemet a világ zenei újdonságaira… Jaj, Carlos Santana-t el is felejtettem! Én minden gyereket, aki elkezdene gitározni tanulni, leültetném a DVD lejátszó elé, és megmutatnám neki azt a felvételt, amikor Santana ül a próbateremben egy konténeren, és azt mondja, hogy a legnagyobb, de egyben a legnehezebb dolog az életben, hogy az érzéseid megszólaljanak a hangszereden. Én ezt a fajta felfogást, gondolatiságot próbálom megvalósítani. Már amennyire sikerül…
- Igen, lehetsz te akármilyen technikás gitáros, de egy dalszerző gitáros egészen más kategória, mint az, aki csak más dalait játssza el.
- Persze. George Lynch-től kérdezte egy fórumon egy srác, hogy hogyan tudnék én kitűnni a többi gitáros közül? Ő meg azt válaszolta, hogy legyél önmagad! Csak ezzel tudsz kitűnni, semmi mással, mert belőled nincs még egy.
- Az önálló hang mellett a hitelesség is fontos, a közönségnek ehhez jó esetben meg is vannak az „antennái”.
- Szerintem nálunk lejön a zene szeretete a színpadról, és úgy érzem, ezt érzik is a rajongóink, ezért járnak Lordra. Nálunk nincs kis buli, meg nagy buli… Személy szerint én mindig felkészülten megyek a koncertre. Nem akarok senkinek tanácsot adni, meg a „térítő” szerepében tetszelegni, de ha felmész a színpadra, oda illik normálisan felöltözni, illik normálisan viselkedni, és ha az emberek az utolsó fillérüket rád költik, akkor kutya kötelességed a szíved-lelked kitenni. Úgy gondolom, hogy ha ez a fajta kémia jelen van a koncerten, akkor az egy nagyon jó buli lesz. A közönség nagyon hálás, ha azt érzi, hogy te meg akarsz halni érte a színpadon. De ezek nem tudatos dolgok, nem úgy működnek, hogy most beprogramozom magam a fellépés előtt. Nem, nálam ez belülről jön. Én a mai napig úgy indulok neki egy koncertnek, hogy alig várom, hogy játszhassak. Pedig évi 60-70 bulink van. Ha plusz 40 fok van, akkor is, ha mínusz 10 – mert ilyenre is volt már példa –, akkor is. Ha egyszer elvállaltad, akkor azt próbáld meg a képességeidhez mérten maximálisan teljesíteni.
- Ha már szóba kerültek a koncertek. Ennek kényelmetlen velejárója az oda való eljutás, és a hazautazás, ami a ti esetetekben nem is olyan egyszerű, hiszen az ország különböző pontjain laktok. Te mivel ütöd el ezt a rengeteg holtidőt?
- Én a hosszú utakat többnyire alvással töltöm, mert hála Istennek nem zavar, hogy kocsiban vagyok. Kedves barátom, Szeleczki Misi, aki Ausztriában lakik, megjelenik értünk a kis buszával – mert én mindig Pohl Misivel megyek – bepakolunk, és így hármasban utazunk. Ők ülnek elől, én meg bekuckózok a hátsó ülésen. Persze az elején egy kicsit beszélgetünk a bokszról, fociról, kézilabdáról, meg ugye a világ dolgait is kitárgyaljuk, de utána ahogy csendesedünk, én megágyazok magamnak. Van párnám, mindenem, úgyhogy rendesen ki is pihenem magam oda-vissza. Valamikor viszek magammal laptopot, és ha van valami extra jó film, akkor azt megnézem.
- Most már másodszor vetődik fel a sport. Említetted, hogy iskolás korodban edzésre menet kéredzkedtél be egy zenekarhoz, most meg különböző sportágak kerültek szóba. Konkrétan mit sportoltál?
- Futottam.
- Csak múlt időben? Hatvan felettiként még most is elég fittnek tűnsz a színpadon.
- Én ezért teszek is. Kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is elég rendszeresen futok. Szerintem mindenkinek jót tenne, ha mozogna. Az ember másképp éli meg a mindennapokat, ha egy kicsit foglalkozik az egészségével. Félre ne értsd, nem vagyok egy nagy egészségmániás… Nem modellként vagyunk jelen a színpadon, hanem egyszerűen jobban érezzük így magunkat.
- Szombaton tartjátok az Arénában a 45 éves jubileumi Lord koncertet, és aznap jelenik meg az új stúdiólemezetek is. Utóbbiról mondanál egy pár információt? A Hargita című számot már ismerhetjük, de milyen Lord anyag várható?
- Ez volt az első szám ami elkészült, itthon a kis felvevőmön, és konkrét története is van. Valamiért beugrott a Hargita, de nem tudtam folytatni a szöveget. Telt-múlt az idő, születtek újabb dalok, aztán egyszer Pécsett játszottunk, és egy öt-hat fős társaság is megjelent ezen a koncerten, akik Erdélyből jöttek, kizárólag a Lord kedvéért. Kaptunk tőlük ajándékba egy gyűrűt. Buli után elbeszélgettünk velük, hihetetlenül kedvesek, aranyosak, tisztelettudóak voltak, utána megölelgettük egymást, és mi indultunk tovább Pestre, mert másnap valahol az Alföldön léptünk fel. És nem fogod elhinni, de ennek a találkozásnak a hatására Pécs és Budapest között megszületett a dal refrénje. És tovább gurítom a történetet: felvettük a zenei részt, jött Misi énekelni, és ebből lett egy kis stúdiós szösszenet feltéve a Facebook-oldalunkra. És képzeld el, hazaérek, bekapcsolom a tévét, és a hírekben az megy, hogy most gyújtották meg a Hargitán az őrtüzeket.
Egyébként, amikor megszületett a refrén, én már akkor tudtam, hogy a versszakokat Nyerges Attilával fogom megíratni. Nála autentikusabban ugyanis senki nem tud Székelyföldről írni. A lemezen van még egy közös dalom vele, ez Az út szélén mindig égnek a gyertyák.
Magáról az albumról pedig annyit mondanék, hogy én amúgy egy örök maximalista ember vagyok, de talán ez az anyag áll a legközelebb ahhoz, amit mindig is szerettem volna megvalósítani. Mind zeneileg, mind szövegvilágban, mind megszólalásban. Vannak a hard rocktól talán még egy picivel keményebb témák is a lemezen, de az én drága barátomnak, Misinek olyan a hangja, hogy én akármilyen metal zenét csinálok, ahogy ő ráénekel, az úgyis meglágyítja egy picit, és onnantól kezdve egy szerethető, slágeres dal lesz belőle. Az én vadságom, és a ő szelídsége a Lord zenekar. Ami még fontos, hogy a legutóbb hozzánk csatlakozott Beke Márk billentyűs barátommal raktuk össze ketten az egész anyagot. Neki is van saját nótája a lemezen, egy lassú szám, és az ő zeneisége és a közös munkánk eléggé hallatszik a lemezen. 11 dal szerepel a korongon, az utolsóban nincs szöveg, és az óriási meglepetést fog okozni mindenkinek… (nevet)
- A 40 éves jubileumi buli méltó körülmények között zajlott, CD-n, valamint DVD-n is megörökítettétek a koncertet. Tervezitek a mostani estnek is a felvételét?
- Természetesen rögzítve lesz, aztán majd Márk fogja vágni és keverni az anyagot. Az emberek nem tudják, de egy ilyen önálló Arénás buli megvalósítása nem egy könnyű dolog, de egyben hatalmas élmény is, úgyhogy mindenképpen meg akarjuk örökíteni. Harminchat dalt válogattunk össze a közel három órásra tervezett programba , és az új lemezről is eljátszunk öt nótát. Hatalmas showra készüljön mindenki!
- A rivaldafényt cseréljük már fel az otthoni, meghitt világítással. Az eddig elmondottak alapján nekem úgy tűnik, hogy a szabadidődben is kizárólag gitározással, dalszerzéssel foglalkozol.
- Igen. Nekem a munkám egyben a hobbim is. Ha most körülnéznél nálam… Szegény feleségem amikor hazajön a munkából mindig a fejéhez kap, hogy le se tudok ülni, drágám! Mindenhol gitárok vannak, nekem ez a normális.
Az ötleteimet metronóm segítségével egy szimpla laptoppal szoktam felvenni, semmi komoly cuccom nincs ehhez. Amikor elkészülök egy dallal, átmegyek Márkhoz, mert neki egy komoly stúdiója van. Ott nekiállunk mindenféle varázslatnak, hangszerelgetni, stb. De bevallom nem nagyon értek a stúdiózás rejtelmeihez. Bár, ahogy különböző stúdiókban dolgoztunk az évek során, sok mindent megtanultam, mert kiváló szakemberekkel készítettük a lemezeinket. Azt szoktam mondani, hogy okos emberekkel jó dolgozni, mert akkor te is okosabb leszel egy picivel. Már ha nyitott vagy a dolgokra.
- De ez a pozitív hozzáállás ilyeneket is vonz be, nem?
- Én alapjában véve vidám ember vagyok, mindenben a jót próbálom meglátni, de igen, ez így van. Ez egy szerencsés adottság, sosem voltam egy depis gyerek. A zene állandóan feltölti az embert… szomorúan gitározni nem lehet.
- Lehet, hogy lehet, de kérdés, hogy abból mi sül ki? Maximum „érfelvágós” dalok…
- Persze, létezik ilyen is. De inkább azt mondanám, hogy mitől lennék szomorú? Azt csinálom, amit a legjobban szeretek. A szeretteim itt vannak körülöttem, nagyon harmonikus az életem. Én a befektetett munkában hiszek. Ha teszel érte, akkor várhatsz érte valamit, ha nem teszel érte semmit, akkor maximum egyszer lehetsz szerencsés.
- Ha egy pici privát belefér… Az interneten az fellelhető, hogy két lányod van.
- Így van. 22 és 32 évesek.
- Ők nem tendáltak a zenélés felé?
- Egyáltalán nem. A kedvemért Eszter elment akusztikus gitárt tanulni, de aztán úgy tűnt, hogy annyira nem keltette fel az érdeklődését, hogy időt is áldozzon rá. Katika egy egész más stílusban próbálkozott, de az már a múlt. Ráadásul én fekete bárány vagyok a családomban, senki nem ilyen muzikális se a fel- se a lemenő ágon.
- Akkor hogyan jött, hogy te zenélj?
- Édesanyámnak nagyon szép hangja volt, ugyanezt viszont édesapám nem mondhatta el magáról. (nevet) Tehát nem volt semmilyen zenei hátterem. Úgyhogy nem tudom honnan kaptam ezt az ajándékot.
- Van ilyen, hogy semmilyen előzménye nincs a dolognak…
- És úgy tűnik, hogy utánam se nagyon folytatódik. Legalább is eddig.
- Viszont te sok ember helyett is képviseled ezt, hiszen egy komoly életművel rendelkezel, figyelemreméltó pályafutás van már most is mögötted.
- Igen, de picit hadd kanyarodjunk vissza a múltba. Lehet, hogy sokan irigylik ezt a helyzetet, ami most van, de azt senki nem irigyelte, amikor ment a Lord, én meg a járműjavítóban voltam hegesztő. Tíz évet lehúztam ott. Dolgoztam, a kis pénzemet befektettem valami kütyübe, vagy ha egy prospektust éppen arra fújt a szél Ausztriából, nem tudtam három hétig aludni, hogy az abban látott dolgot hogyan vegyem meg. A munka után mentem a próbaterembe gyakorolgatni, írogatni a dalokat.
- Így van, sokan csak a végterméket látják. Ráadásul ez a mesterségesen létrehozott celebvilág még rá is tesz erre, mert azt sulykolja, hogy nulla befektetéssel is lehetsz híres meg pénzes, csak jól kell feküdni bizonyos helyeken. Semmiféle háttérmunkát vagy előzményt nem kell ahhoz felmutatni, ami ezt a szereplést és felemelkedést igazolná.
- Ráadásul elvileg mindenkinek meglenne a lehetősége, hogy valóban alkosson valamit. De a kitartás is egy nagyon fontos faktora ennek az egész dolognak. Ha nincs benned kitartás, csupán csak tehetséges vagy, az nem biztos, hogy elég az érvényesüléshez. Nekem gyerekkoromban sem volt olyan, hogy unatkoztam volna, és most se ismerem azt, hogy jaj, mit csináljak? Sőt, az idő egyre kevesebb lesz arra, hogy amit megálmodtam, valóra is váltsam. Elég későn kezdtem el a zenélést komolyan gondolni. 22 évesen voltam katona, akkor döntöttem el ezt a fajta saját zenei világot, és ekkor már picit lekéstem bizonyos dolgokról. Szerintem zenét tanulni öt-hat-nyolc évesen kell, onnantól kezdve nagyon intenzíven és nagyon jó mesterektől. Akkor talán van esélyed.
De mondok egy másik példát: Einstein azt mondta, hogy a tudás korlátoz. Mivel én nem tanultam zenét, nekem nincsenek korlátaim.
- Ettől ízes a Lord. És ami egyedülálló, hogy mindenféle médiahátszél nélkül, önálló dalokkal, saját szövegekkel értetek el egy magas szintet.
- Az biztos, hogy a média nem kopogtat hetente az ajtónkon, de miért is tennék, hiszen mi csak szimplán egy normálisan működő zenekar vagyunk. Hétköznapian élünk, semmi olyan extra dolog nem történik velünk – például nem ejtem le a telefonomat, nem harapom el az énekes torkát –, hogy hírértéke legyen, tehát nem vagyunk egy botránybanda, amiről nagyon szívesen írnának. Amit elértünk, azt saját magunknak és a közönségünknek köszönhetjük.
És ha már szóba hoztad a szövegeket… Amikor itthagyott minket pár évvel ezelőtt Balogh József tanár úr, hidd el, hogy nagyon komolyan elgondolkoztunk, hogy hogyan tovább. De most már teljesen nyugodt vagyok, mert úgy gondolom, hogy ezek az új dalok is olyan szövegvilággal bírnak, hogy méltóak a 45 évhez. Józsi onnan fentről nem fog ránk ujjal mutogatni, hogy hát gyerekek, ezt nem kellett volna…
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy szólólemezt készíts?
- Ez az anyag majdnem szólólemez lett. Csak aztán mégis úgy döntöttem, hogy legyen Lord. És a végeredményt ismerve már nem is bánom, szerintem ez egy méltó befejezése ennek a pályának.
- Nocsak!?
- Most úgy gondolom, hogy több lemezt már nem szeretnék csinálni. Ezért is volt annyira fontos, hogy olyan dalok legyenek rajta, olyan megszólalású legyen, és úgy legyen rögzítve, ahogy én mindig szerettem volna.
- Ismered a mondást: soha nem mondd, hogy soha…
- Persze! Lehet, hogy majd egyszer lesz valami, de nem biztos, hogy ebben a formában. Vannak ötleteim, félretett dalok is, de ezekhez most nincs kedvem hozzányúlni, mert ez a lemez elég nagy munka volt, az Arénára is készülni kellett, plusz ugye kezdődik a koncertszezon, amit én nagyon szeretek, és nagyon várok, de egy picit pihenni is jó lenne talán… de majd utána! Nálam a pihenés is olyan, hogy három nap múlva már azt nézem, hogy hol a gitárom!? Tavaly sikerült elmenni egy hétre nyaralni a feleségemmel, de a pakolásnál az volt az első kérdésem, hogy ugye vihetek gitárt? (nevet) Így telik az én életem…
fotók: Hetesi Tamás, Istenes Klári, Melcsi, Nagy Csaba, Szeleczki Mihály