Uramisten, ki ez az ember? - nagyon nyílt levél Orbán Viktorhoz

Miniszterelnök úr, Viktor!
 
Talán nem bánja, ha így, a keresztnevén szólítom, akkor se kérte ki magának, amikor a Kossuth téren sok ezren skandáltuk. Meg hát, ha két embernek elszámolnivalója van egymással, akkor olyan snassz vezetéknéven szólítani a másikat. És nekem éppenséggel van némi elszámolnivalóm Önnel. Nem olyan sok. Csak a hitem, a reményem, az álmaim. 
 
Nagyjából épp 15 esztendővel ezelőtt kitűztem egy kokárdát a kabátomra. A metsző hideg tél lassan kezdett átfordulni tavaszba. A nap egyre gyakrabban merészkedett ki a felhők mögül, az esték egyre kevésbé voltak hidegek, így néha már törzshelyünk, a Kamara kávézó teraszára is ki lehetett ülni egyik kezünkben egy fröccsel, a másikban Heti Válasszal, Demokratával, vagy Magyar Nemzettel. Direkt úgy tartva, hogy lássák - én polgári sajtót olvasok. Ön kérte, hogy tűzzük ki azt a kokárdát, és olvassuk azt a sajtót. Ma már
 
semmit sem vennék magamra, amit Ön kér, és semmit se olvasnék nyilvánosan, amihez Önnek köze van.
 
Mert szégyellném magam. Ön helyett. Másfél évtized telt el. Nem olyan sok idő - mégis egy örökkévalóság. 
 
Akkor, 2002-ben húsz éves voltam, és életemben először éreztem, hogy pontosan tudom, hova tartozom. Az irigy, alpári, proli Magyarországgal szemben a nemzetihez, a keresztényhez, a polgárihoz, amely
 
nem a mocskolódás és köpködés, hanem a "szeretet és összefogás" erejében hisz.
 
Emlékszik még egyáltalán ezekre a szavakra, Viktor? Én még igen. Itt szorongatom a kezemben utolsó reliktumaként egy nyomtalanul elpusztult világnak. Amelyet nem az akkor még majd' minden címlapról, és majd' minden hullámhosszon ordító ballib média, vagy a tavaszi bukást követő nyolc lidércnyomásos év pusztított el.
 
Hanem az, amit Önök 2010 óta művelnek.
 
És, aminek az egyszerre elszomorító, gyomorszorító, és kezet ökölbe rántó mélypontjára jutottunk tegnap. 
 

Orbán Viktor egyik első dolga volt, hogy lebuzizza Vona Gábort

Az országgyűlés tavaszi ülésszaka Orbán Viktor napirend előtti felszólalásával vette kezdetét. A kormányfő egyik első dolga - a sikerpropaganda pufogtatásán és az új nemzeti konzultáció bejelentésén túl - az volt, hogy az ellenzéknek adott válaszában, a habonyi médiagépezet által terjesztett hazugságokkal egybevágóan, burkoltan homoszexuális vonzódással vádolja meg a Jobbik elnökét.

 
Tizenöt éve én Önben annak a reményét láttam, hogy jobb, emberibb, magyarabb és civilizáltabb világot építünk, mint, amit a kommunista diktatúra ránk hagyott, és amelynek romjai között botorkáltunk több, mint egy évtizeddel a rendszerváltás után is. Hogy kimászunk végre a kádári posványból, beállunk a zuhanyzó alá, és lemossuk azt a bizonyos gyalázatot. 2010-ig kellett várni erre az esélyre. Én akkor már messze nem bíztam úgy Önben, mint húszévesen. Akkor már biztos voltam benne, hogy Ön nem az új Magyarország első, hanem a régi utolsó vezetője. De azt azért reméltem - nem tudtam nem remélni - hogy ehhez az újnak a kapujához mégis az Ön vezetésével fogunk elérkezni. Azzal már tisztában voltam, hogy abból a zuhanyból nem az a hűs, tiszta víz fog folyni, amelyet 2002-ben úgy vártam.
 
De, hogy eleve koszos, rozsdás lé jön majd belőle, és 7 év alatt eljutunk a vegytiszta szarig - azt rémálmomban se gondoltam. 
 
Ez a bélsár tegnap délután az Ön szájából folyt, Viktor. Én pedig csak ültem a gép előtt, újra, meg újra visszanéztem, visszaolvastam, mit mondott, és egyre csak az a kérdés visszhangzott a fejemben:
"Uramisten, ki ez az ember?"
Ugyanaz, aki az arrogáns megyei pártfunkci stílusában kioktató Horn Gyulát szerény, de könyörtelenül következetes stílusban döngölte a földbe a Közgázon? Az, aki a Terror Háza megnyitóján végleg eltemette azt a világot, amelyben az ellenfeleknek nincs emberi méltósága, ahol a kültelki ököljog pótolja az érveket? Az, aki a TF-en és a Kossuth téren kimondta, hogy ez az ország a magyaroké, és nem az idegen nagytőkéé, meg a rendszerváltás hazai rablólovagjaié? 
 
Ma már szó sincs az ellenfél méltóságáról, csak az ököljogról, Magyarország pedig csak azé a maroknyi magyaré, akik elférnek a Pancho Aréna VIP páholyában.
 
A bársonyszékből emberkedő, nagyképű, tahó bolsi pedig ma 2017-ben, nem más, mint Ön, Viktor. 
 
Akinek egy kemény kritikáktól és mázsás vádaktól súlyos parlamenti felszólalásra csak annyi a válasza, hogy
"Buzi vagyol!".
De még ezt is csak finomkodva körülnyalva, hogy, ha számon kérik, ki lehessen csusszanni az aljas, sunyi szóképből. A kilencvenes évek elejének korlátoltan liberális, de kétségbevonhatatlanul vagány Orbán Viktora még legalább bekiabált volna a beszéd közben: "Buzi Vona!" De Ön ma már ehhez is reménytelenül gyáva.
 
"Uramisten, ki ez az ember?"
- kérdezem magamtól egy napja. Talán Önnek is néha bele kellene néznie a parlamenti Wc tükrébe, és feltenni ezt a kérdést. Ha érdekli még egyáltalán a válasz, azt biztosan nem a prosztó altesti poénkodáson remegő tokával, joviálisan röhögő öltönyös prolik fogják megadni a bársonyszék mögötti padsorokból. Hanem azok a milliók, akik Önre bízták nem csak a sorsukat, de a reményeiket és álmaikat is. És, akiket ezzel a felböffenéssel aljasabb módon meglopott, mint az összes eddig lenyúlt százmilliárddal.