2017. 05. 10. 14:48

„Az áldozattá válás útja szemét férfiakkal van kikövezve”

„Alexandra vagyok, tizenhét éves. Az egész itt kezdődött tavaly, a nyíregyi pályaudvaron. Egy idősebb barátnőmmel szálltam fel az IC-re, a Kittyvel. Előtte egy szobában laktunk az otthonban, de ő lelépett. Aztán amikor tizenhat voltam, visszajött értem. Azt mondta segít, hogy kihúz a retekből. Egy percet nem gondolkodtam, kiszöktem az otthonból, hogy mehessek vele Hollandiába. Azt mondta, hogy a faszija bevisz minket egy puccos elit diszkóba pultozni. Senkinek nem szóltam, hogy lelépek. Igaz, senki le se szarta. Rohadtul izgultam. Kitty az első osztályra vett jegyet.”

Háda Fruzsina és Kőszegi Judit a főszereplői a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásával, a Bohócok a Láthatáron és a K. V. Társulat koprodukciójában létrejött Kiállok érted című előadásnak, amely a prostituálttá válás és az emberkereskedelem témáját bontja ki életszerű helyzetek, emberi sorsok, drámák ábrázolásán keresztül. Előadásaikat többnyire hátrányos helyzetű, veszélyeztetett fiataloknak mutatják be gyermekotthonokban. De nem csak nekik, hanem mindenki másnak tanulságos lehet, mert a magyar valóság egy fontos darabkájáról szól, amit azonban hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni.

Kiállok érted

Szereplők: Feuer Yvette, Háda Fruzsina, Hajmási Dávid, Kőszegi Judit, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Varjú Nándor Dramaturg: Bíró Bence A dramaturg munkatársa: Bódi Zsófia Produkciós asszisztens: Lippai Krisztina Rendező: Romankovics Eda Az előadás partnere: Névtelen Utak Alapítvány

Lassan két éve járjátok az országot, illetve voltatok már határon túl is az előadással. Aki még nem ismeri, annak mit mondanátok róla, miről szól?

Kőszegi Judit: Két fiatal lány, Kitty és Sunny történetéről, akik egy vonaton utaznak. Ezt látjuk az elején. Az egyik lány, Kitty, ő tizennyolc éves. Alexandra, vagyis Sunny, tizenhat éves, és kiderül az út során, hogy ő éppen egy gyermekotthonból szökik, vagyis Kitty az, aki szökteti. Először arról beszélgetnek, hogy Hollandiába mennek Kitty vőlegényének a segítségével egy diszkóba pultosként dolgozni. Közben a vonatúton fény derül kettejük múltjára. Hogyan kerültek a gyermekotthonba, mi történt velük.

Háda Fruzsina: Aztán szép lassan mindenki számára világossá válik, hogy Kitty vőlegénye valójában egy strici, és szó sincs pultos munkáról. De van a történetben egy másik történet is, egy mese, Marlenkáról, a cigánylányról, akinek élete durva élethelyzeteket vonultat fel a prostituálttá válás útján. Romankovics Eda, az előadás rendezője és Bíró Bence dramaturg megérezték, hogy a mese mint fikció segít nekünk, hogy ezekről a dolgokról beszélni tudjunk a célcsoportnak.

KJ: Egy kicsit el is akartuk távolítani egymástól Kitty és Sunny, illetve Marlenka történetét, hogy ne traumatizáljuk a gyerekeket. Tudtuk, hogy olyanokhoz fogjuk vinni az előadást, akiket érint, vagy érinthet ez a probléma. Nem akartuk az arcukba tolni a saját gondjaikat egy az egyben. Sokáig keresgéltük, hogy mi legyen az a nyelv, mi legyen az a forma, ahogyan beszélnünk kell a prostitúció veszélyéről.

Hogyan készültetek az előadásra?

KJ: Azzal kezdtük, hogy leültünk a Névtelen Utak Alapítvány munkatársaival, akik az emberkereskedelem áldozatainak rehabilitációjával foglalkoznak. Védett házakat tartanak fenn, ahol olyan lányok vannak, akik a prostitúcióból kerültek ki. Szociális munkások, pszichológusok, védett házban dolgozó művészetterapeuták, és gyermekotthonok nevelői beszéltek nekünk arról, hogyan is működik ez a világ.

Mi is csak néztünk, mert a legtöbb megdöbbentő dologról nem is tudtunk. Elképzelésünk sem volt arról, hogy már tizenegy és tizenkét éves lányokat is fenyegető veszélyről van szó.

HF: Tóth Ákosnak, az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítvány alapítójának is rengeteget köszönhetünk. Nagyon sok megrázó történetet mondott el nekünk olyan lányokról, akiket prostitúcióra kényszerítettek. Több ilyen sorsot látott közelről. Ismeri, hogy mi az előzménye annak, hogy a lányok eljussanak a prostitúcióig.

Olyan megdöbbentő történeteket hallottunk, amelyekről azt gondoltuk, hogy ilyen nem létezik Magyarországon. De kiderült számunkra, hogy nem csak létezik, de jóval többeket érint, mint gondolnánk.

Nektek mennyire volt lelkileg megterhelő eljátszani Kitty és Sunny szerepét?

KJ: Engem az ütött meg a leginkább, amikor a felkészüléseken és az előadás utáni feldolgozó foglalkozásokon szembesültünk azzal, hogy amit eljátszunk, az tényleg megtörtént, megtörténik emberekkel. Amikor a szemükben láttam, hogy mennyi szenvedést őriznek magukban. Ez engem sokkal jobban megérint, mint az, hogy én ezt, hogy fordítom le a színpadon.

HF: Igen, én is valami ilyesmit érzek. Amikor elmegyünk egy nevelőotthonba, szeretetéhséget látunk ezeknek a fiataloknak a tekintetében. Ott, akkor azt érzik, hogy fontosak, és róluk beszélünk, az ő nyelvükön. Valami olyasmiről, amire rá tudnak csatlakozni, mert sajnos ismerik ezt a történetet. Valamelyik pontja az előadásnak már a legtöbbjükkel megtörtént. Ez egy húsba vágó élmény.

KJ: Biztos vagyok benne, hogy ezek az élmények, hatások is egyre inkább beépülnek a szerepeinkbe.

Mi a célja az előadásnak, mit szeretnétek elmondani vele?

KJ: Szeretnénk azt hinni, hogy ez az előadás prevenciós jellegű. Tudjuk, hogy ez csak egy csepp a tengerben, és ez egy olyan probléma, amit egy két órás színházi előadás nem tud megoldani, nem tudja megváltani senkinek sem az életét. Ezzel tisztában vagyunk, de nagyon szeretnénk azt hinni, és én hiszem is, hogy már az is segít, hogy ha az előadásban megjelenő szituációkat felismerik. Amikor egy lányt egy strici megkörnyékez azzal a tipikus sztorival, hogy ő a legszebb a világon, mindent megad neki, feleségül veszi… Ha csak egy pillanatra eszébe jut, amit ebben a darabban látott, és elgondolkodik, szerintem akkor már nyertünk valamit.

HF: Ez a legtipikusabb, hogy gyermekotthonos lányokat találnak meg a stricik és fűznek be, ez így van kitalálva. Lányok életét megmenteni nem fogjuk. Visszahozni nem fogjuk.

Elsősorban egy élményt adunk nekik, ami valamiféle tanulságot hordoz. Lehet, hogy ez az élmény tud olyan erővel hatni, hogy az életük bizonyos pontjain egyszer csak eszükbe jut, gondolatébresztő lehet.

Említettétek, hogy az előadáshoz tartozik egy feldolgozó foglalkozás is. Hogyan fogadják, hogyan csapódik le a színdarab, mit tapasztaltatok erről?

KJ: Egyéne válogatja. Van, aki nagyon megrendül. Voltak lányok, akik kimentek, vagy sírtak utána. Szóltunk is akkor az otthonban lévő pszichológusnak, nevelőknek, hogy figyeljenek rájuk, és beszélgessenek még velük. De vannak megdöbbentő reakciók is, főleg a fiúknál, akik a stricinek adnak igazat. Vagyis inkább menőnek tartják, mert szerintük tök jó, hogy nem csinál semmit, aztán mennyi pénze van. Talán a foglalkozás végére azonban megértik, hogy ez azért nem ennyiből áll. Van egy „forrószék” nevű játékunk. Beültetjük a székbe Máriót, a stricit, akit Hajmási Dávid játszik, és lehet tőle kérdezni. Neki azért forró szék, mert ha hazudik, akkor megég, szóval mindenképpen igazat kell mondania. Előfordult olyan eset, hogy a lányok azt kérdezgették tőle, kicsit se volt-e szerelmes Kittybe, a cigánylányba? Ő meg mondta, hogy dehogyis, csak magát, meg a pénzt szereti. A fiúk pedig már az fontolgatták, hogy odamennek és megverik. Nehezen tudták elválasztani a színészt a szereptől. Mondani kellett nekik, hogy ez csak egy játék, Dávid csak egy színész, mindjárt abbahagyjuk és leveszi ezt a szerepet.

HF: Annyira ki vannak éhezve a szeretetre, hogy egyszerűen nem tudnak túllépni azon, hogy az nem egy szerelem volt, amit az előadásban láttak. És hiába van teljesen egyértelműen bemutatva a strici lelepleződése, nem akarják elhinni. A foglalkozáson többször is megkérdezik, hogy biztos nem szerette, egy kicsit sem szerette Kittyt? Nehezen tudják megérteni, hogy a lány tényleg durván át van verve és ki van használva. Erre épül az egész biznisz.

KJ: Mindenki nagyon szeretné, ha szeretnék, de ezeknek a gyerekeknek és fiataloknak nagyon kevés tapasztalatuk van. Szeretnék elhinni, hogy valaki tényleg szereti őket, valaki igazából azt mondja nekik, hogy ők a legszebbek a világon, tőlük akarnak gyereket és örökre együtt lesznek.

Az már elhangzott, hogy Kitty, és Marlenka is egy cigánylány. A gyermekotthonokban is sokszor cigány fiatalok a nézőitek. Lehet azt mondani, hogy a rossz szociális helyzetéből fakadóan a cigányságot érinti a legjobban a prostitúció és az emberkereskedelem veszélye?

HF: Abszolút, kilencven százalékban.

Egyrészt a cigány gyerekeket nagyon sokszor kiemelik a családból és otthonba kerülnek, amelyek célpontjai a striciknek. De sajnos sokszor pont a saját szüleik adják el őket. A prostitúció, az emberkereskedelem, az uzsora, ezek mind összefüggnek.

KJ: De az előadás nem csak cigány gyerekeknek szól, hiszen nem csak ők vannak az otthonokban. Fruzsi cigánylányt játszik, de Sunny, akit én játszom, nem az, mégis ugyanaz a sorsuk.

Rendszerkritika is felfedezhető a történetben. A hatóság úgy jelenik meg benne, hogy nem képes megelőzni a tragédiát. Amíg nem történik semmi, addig a rendőrség nem cselekszik, amikor pedig már történik, akkor már lényegében késő.

KJ: A rendőrök is tudják, hogy sajnos sokszor először önszántukból szöknek meg a gyerekek az otthonokból, és ha visszaviszik őket, úgyis megint el fognak szökni.

HF: Ez egy szélmalomharc. Zárójelben jegyzem meg, hogy a legutóbbi előadásunkra a gyermekotthonos gyerekek fele érkezett meg, a többi lelépett útközben.

KJ: A nevelők még tennének is valamit, hogy megelőzzék a bajt. Sokan szívvel-lélekkel csinálják ezt a hivatást, de a legtöbb, amit tenni tudnak, hogy szeretettel és megértéssel fordulnak a gyerekek felé. Csakhogy egy nevelőhöz tartozik vagy negyven gyerek. Ez azért nem ugyanolyan, mikor egy normális családban van két-három gyerek.

Az egész előadásban nincs egy pozitív családi kép, eleve egy csonka családdal indul a történetben lévő mese. De nincs ennek a történetnek egy pozitív férfi figurája sem. Van egy olyan üzenete is, hogy az összes férfi szemét, és kihasználja a nőket.

KJ: Nem akartunk és nem akarunk férfigyűlölőként hatni, de azért lett ilyen az előadás, mert arról beszéltünk, hogy a prostitúció világában sajnos tényleg minden férfi szemét. A nevelőapa, aki erőszakos, a strici, aki kényszeríti és kiárusítja a lányokat, a használó, aki megveszi a szolgáltatást.

HF: Az áldozattá válás folyamatában minden kulcsfontosságú férfi szereplő bántalmazó és negatív. Mondhatni az áldozattá válás útja szemét férfiakkal van kikövezve. A lányok azzal vannak csábítva, ami a legjobban hiányzik nekik, vagy a legjobban vágynak rá, szerelemre és szeretetre. Erre a csalira ráharapnak és onnantól kezdve a következő lépés, hogy már ott találják magukat egy bordélyban. És ha már ott vannak, akkor onnan nagyon nehéz kijönni. Ott már elindul egy folyamat. Ezek a lányok teljesen tönkremennek, megnyomorodnak testileg és lelkileg is. Csak a szökés marad nekik, ami azonban nagyon nehéz. Hallottunk néhány ilyen történetet. Ez előre kitervelt, iszonyúan kockázatos lépés a részükről, ha bevállalják.

KJ: Sokan azt hiszik, hogy ezt csak pár hónapig kell csinálniuk, és akkor vége. De azért is hitegetik magukat ezzel, mert ha beismernék önmaguknak, hogy ez nem így van, akkor abba belehalnának, ezt nem lehetne kibírni.

„Alexandra vagyok, tizenhét éves. Márió azt mondta, hogy egy estét még Pesten leszünk. Bulizunk egyet Hollandia előtt. Minden piánkat ő fizette. Aztán elvittek, aszt' egy ilyen rakodós kisbusz hátuljába beraktak. Jött négy csávó, mind a négy megerőszakolt. Próbáltam védekezni, de nem tudtam megmozdulni. Úgyhogy becsuktam a szemem, hogy ne lássam, mit csinálnak velem. Két nap múlva már Hágában voltunk. Üzletben. Négyszáz euró mínuszról indultam. Meg kellett csinálni minden nap húsz-harminc ügyfelet. Szopás ötven euró, dugás nyolcvan, meg voltak még ilyen extrák is. Ha meg valamit rosszul csináltam, akkor a Márió ütötte-verte a fejem. Egyszer úgy megvert, hogy kiesett egy fogam, másik kettő meg letört. Meg úgy megrugdosott, hogy mehettem belső vérzéssel a kórházba. Hát, sírni azt nem lehetett, de az elején még számoltam a napokat, aztán később azt se tudtam, hogy mikor van este, meg mikor van reggel. Mindenkivel el kellett menni, mindent meg kellett csinálni, amit mondtak. Kétszer varrtak össze alul, szifiliszem volt, most meg ilyen csomókban hullik a hajam. Végül egy ottani alapítvány emberei mentettek ki. Először drogelvonón voltam, aztán egy védett házba vittek. Most meg itt vagyok megint, megyek a bátyámhoz, Záhonyba. Asszem én vagyok a szerencsés kivétel, mert nekem sikerült eljönnöm. De van ott kint még több ezer lány.”