A két projekt keretében - amelyeket az Index szemlézett - 4000, illetve 2700, reprezentatív módon kiválasztott határon túli, harminc év alatti. magyar fiatalt kérdeztek életkörülményeiről, gondolkodásáról, terveiről. Az eredmények döbbenetesek.
A felmérésben többek közt arról is érdeklődtek, hogy a megkérdezettek tervezik-e, hogy más országba költöznek. Kiderült, hogy a határon túli fiatalok
55%-a gondolkodik azon, hogy elhagyja ősei földjét.
25%-uk nagyjából biztos benne, hogy elmegy, 10%-uknak konkrét elképzelése is van. Vagyis rövid időn belül
eltűnhet a határon túli magyar fiatalok negyede, egytizedüket pedig szinte biztosan elveszíti a helyi közösség.
Még ennél is riasztóbb számokat olvashatunk, ha megnézzük, hol képzelik el a jövőjüket akik el akarnak költözni. Az elszakított részekről már több mint két évtizede folyik az elvándorlás, ám a legtöbben csak az anyaországig mentek. Úgy tűnik azonban, hogy ez a trend is felborult. A távozni készülök
közel 60%-a ugyanis nem állna meg Hegyeshalomnál,
Nyugat-Európába, vagy még messzebbre vágyik.
Őket - és pláne utódaikat - tehát nem csak Erdély, Felvidék, Délvidék, vagy Kárpátalja veszti majd el,
hanem jó eséllyel a nemzet is.
Évszázados tapasztalat, hogy a magyarok sajnos a legkönnyebben asszimilálódó kivándorlók közé tartoznak. Tehát, aki a Kárpát-medencét is elhagyja, annak gyermekeinek, unokáinak többsége már nem beszéli majd elődei nyelvét.
A helyzet azonban már most is igen súlyos. A felvidéki magyar családok tizedében, az erdélyiek 15%-ában,
a délvidékiek 35, a kárpátaljaiak 40%-ában már akad legalább egy ember, aki máshol keres boldogulást.
Talán még ennél is megrázóbb adat, hogy ez az arány Délvidéken és Kárpátalján 2014 és 2015 között
egyetlen esztendő alatt ugrott fel 15%-ról 35-re, illetve 40-re.
És akkor tegyük hozzá, hogy az elmúlt másfél-két évről még alig tudunk valamit, ráadásul a kutatásban nem szerepelnek azok, akik már nem élnek otthon.
(...) Azt meg sem tudjuk becsülni, hogy az utóbbi időkben hányan hagyták el a fiatalok (is) a Kárpát-medencét, tehát felmérésünk idején őket már meg sem tudtuk kérdezni”
-írják a GeneZYs 2015-ből készült kötetben.
Ahogyan a Benes-i és Ceausescu-i időket megszégyenítően jogtipró ukrán oktatási törvény, vagy a marosvásárhelyi katolikus gimnázium kálváriája az utóbbi hetekben is rámutatott: az elszakított részeken élő magyarság körében
a lassan már unott megszokással tudomásul vett közép-európai kilátástalanságra jó néhány lapáttal rátesz az államhatalom soviniszta elnyomó politikája.
Ha fogalmad sincs róla, találsz-e állást a suli után, és, ha igen, meddig tarthatod meg, ellenben afelől aligha lehetnek kétségeid, hogy pocsékul fogsz keresni, és még abban se lehetsz biztos, hogy a létbizonytalanság ellenére bevállalt gyermekeid magyar iskolába járhatnak-e - akkor egy ponton túl minden makacs identitással, és szülőföldhöz való ragaszkodással együtt is elfáradsz. És e két kutatás szerint a határon túli fiatalok közül rémisztően sokan kezdik feladni szüleik, nagy-és dédszüleik évszázados küzdelmét. Most mindennél nagyobb szükség volna rá, hogy megfogjuk a kezüket, és jó hangosan azt mondjuk nekik:
"Ne adjátok fel, srácok!"
Ehhez azonban olyan államhatalomra volna szükség, amely nem idegen ellenséget lát bennük, olyan anyaország kell, amire számíthatnak - és olyan társadalmak, ahol emberhez méltó életet álmodhat magának egy fiatal. Mindháromtól fényévekre vagyunk. És minél messzebbre vagyunk ezektől, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy eltűnjünk a Kárpát-medencéből. És ehhez még kétmillió migránsra, meg Soros Györgyre se lesz szükség. Trianon és a közép-európai nyomor elintézi nélkülük is.